Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.
— Szellemi vagy fizikai? — nevetted el magad. — Ne kínozz, Júlia, úgysem tudom pontosan elmondani — tettél még egy bizonytalan menekülési kísérletet. Júlia megérezte ezt. — Nem igaz — nézett rád szenvtelenül. — Mind a ketten tudjuk, miről beszélek. Azt hiszem, segítene neked, ha megbeszélnénk a dolgot. — Miért épp engem akarsz most felboncolni? — fakadtál ki erre. — És te, te talán szembe mersz nézni magaddal? — Soha nem állítottam, hogy kivétel vagyok — mondta komolyan. — Én is hordozom a magam deformációit. Azt hiszem, ez elkerülhetetlen. A kérdés inkább csak az, képesek vagyunk-e őket tudatosítani, s ha igen, tudunk-e velük együtt élni úgy, hogy komolyabb bajt ne okozzanak. Tudjuk-e őket semlegesíteni. Én megpróbáltam megfogalmazni néhányukat, s azt hiszem, ez volt az első lépés egy elfogadhatóbb úton. Semmi mást, ezt akarom csak tőled is. Féltelek: nem akarom, hogy ne tudj semmit tenni gondtalan könnyedséggel, ne tudj semmire nézni felszabadult örömmel, nem akarom, hogy mindig ott motoszkáljon benned egy árnyék, egy letagadhatatlan, levakarhatatlan mumus, amely minden pillanatodba méregcseppet kever. Azt akarom, hogy kerüld el a depressziók, az örökös lehangoltság mezejét és mondj el nekem mindent, teljesen, a legbelsőbb mélységekig mindent, vagy ha nem nekem, hát legalább magadnak, nyiss be a legutolsó szobába is vagy mássz fel a hegy tetejére, nekem úgy is megfelel, de mondj el mindent, beszéld ki, mert az elhallgatások, hazudozások, menekülések vezetnek a végleges deformációkhoz. Nem valami felelőtlen gondtalanságra akarlak én rábírni, azt szeretném csak, ha tudatosítanád a lehetőségeidet, a képességeid határait, ha ... — Rendben, Júlia — vágtad el a szónoklatát dühösen, amiért kioktat, mint egy gyereket —, rendben, menjünk bele ebbe a játékba. Szóval depresszió nem, legyünk jófiúk. Rendben, depresszió nem lesz, vegyük tovább a lehetőségeket. Cinizmus? Elegáns, klasszikus, patinás cinizmus? Veszed, Júlia? Vagy nagyképű, mindentudót játszó hájfej, felsőbbrendű mosollyal és teli alsónadrággal, megfelel? Ha már szerepről van szó, nekem édesmindegy, válassz, Júlia, szeretném, ha végre elégedett lennél velem, mit mondjak még? Kimeríthetetlen a példatáram. Lelkesedő konjunktúralovag? Ezt a figurát külön a figyelmedbe ajánlom, tudod, mi mindent lehetne ezzel meglovagolni? Alkoholista, nagy szólamokkal természetesen, vagy inkább alázatos talpnyaló? Fuj, igazad van, stílusa azért mégiscsak legyen a dolognak. Mondjuk, fonnyadt, megfáradt nihilista? Vagy a nagyágyú: a komoly, sunyi képű, aranyos és mindent értő, mindent kivédő bölcs pofa? Ebbe esnél bele igazán, Júlia, szívből ajánlom, mid- járt a hozzá tartozó aranykerettel. De egyáltalán: honnan a fészkes fenéből veszed, hogy nekem, neked vagy bármelyikünknek itt választási lehetőségünk van? Hogy ebben a világban van értelme ilyesmiről gondolkodni? Ne nevess ki, Júlia, mondj valamit, nagyon kérlek, ne nevess, ez egyáltalán nem nevetséges... — Te tökkelütött, te agyalágyult! — nevetett fel Júlia. — Tőlem félsz, te szerencsétlen? Tőlem fél, ez nem lehet igaz. Mit féltesz tőlem, te donquijote? A gátlásaidat? Te nyomott agyú, neked tényleg patkó van a fejedben? Nevetése sokáig visszhangzott még az udvaron. Később lassan, erőteljesen egy vidám dalba kezdett. Te dühösen bámultad a diófa egyik lelógó ágát. — Mitől félsz? — bújt hozzád ismét, egy pióca kielégítetlenségével. — Miért nem mondod el nekem az igazat? Jobb lesz, ha bedilizel? — Nincs semmi — fordultál el zavartan. — Hidd el, Júlia, nincs itt elhallgatott igazság. — Fenét nincs! — vágott rá ingerülten. — Azt hiszed, én nem tudnám elmon-
