Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - HOLNAP - Csáky Pál: Ütőn II.
ÚTON II — Álmodozó — mondta rád gyakorta Júlia is. — Nem gondolod, hogy kibírhatatlanul naiv álmodozó vagy? — kérdezte egy este, amikor későn, éjféltájt, a diófa alatt üldögélve a terveidről beszéltél neki. — Miért? — vágtál rögtön a szavába. — Megélhet az ember álmok nélkül, még ha azok jórészt naivak is? Végső soron melyik emberi vágy nem naiv, amely valamiféle időállóságot, elemi humanitást céloz meg? S talán az ember vétkes azért, hogy álmai és a realitások világa merőlegesen, egymásba metszőn találkoznak, csapnak össze? Nekem szükségem van valami többletre, valami lángra, olyan nevetséges ez? — Ne keverj össze mindent — mondta ingerülten Júlia. — Nem lángról és hitről beszéltem, hanem naiv lángról és a realitásoktól elszakadt hitről. Az embernek meg kell tanulnia szerénynek lenni. Azt hiszem, a világnak ezen a táján csak a realitásokkal számoló ember érhet el valamit. — Mi az, hogy ezen a tájon? — tetted fel ingerülten a kérdést. — Miért lenne ez rosszabb a világ bármely más tájánál? És egyáltalán mit akartál ezzel mondani? Júlia nem válaszolt, énekelni kezdett. Eleinte az volt az érzésed, jól mulat gyerekes nekibuzdulásodon, később dühödet mérsékelte hangjának szépsége. Mély, telt, gerlebúgásra emlékeztető hangján régi népdalokat dúdolt, kedved lett volna vele énekelni, ellopni, magadba szívni valamit a dallamok szépségéből. Nem mertél. Nem volt bátorságod megszakítani a hangja által teremtett bensőséges varázst. Júlia élvezte a hatást, újabb és újabb dalokba fogott, pezsgő ritmusú- akba,homlokán felcsúszott a haját összefogó kendő. Örömmel dalolta, felszabadultan, s te jólesősen érzékelted, öröméből valami rád is átragadt. — Mitől félsz? — Júlia abbahagyta az éneklést, és feléd fordult. — Mondd meg nekem, hogy mitől félsz! Meglepődtél a hirtelen váltástól, az éneklés keltette ernyedtségből lassan tértél magadhoz. — Nem értelek — válaszoltad zavartan. — Hogy jön ez most ide? — Beszélni akarok veled — mondta lassan, tagoltan Júlia. — Fontos dolgokról. Először a félelmeidről. Nyugodj meg, ne légy bizalmatlan, vedd úgy, hogy én vagyok a pszichoanalitikusod. — Ugyan, Júlia — mondtad kedvetlenül. — Miért kell elrontani ezt a szép estét? — Szóval félsz — Júlia nem tágított. — Érzem rajtad, érzékelem a félelmeidet. — Félek. Minden ember fél valamitől. Azt hiszem, ez egészen normális dolog, nem gondolod? — Ne kertelj — mondta ő határozottan. — Tudod, mire gondolok. Az abnormális, tudat alatti, diffúz félelemre. Amely a sejtjeidben van, a lélegzésedben, az idegpályáid burkában. A jövendő impotenciádban.
