Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - KRITIKA - Alabán Ferenc: Tanulmányok és emlékezések

KRITIKA

többször kitér az irodalom és az olvasók kapcsolatára is, s a köztük kialakult diszharmóniát elsősorban a hatvanas évek végén kialakult irodalmi helyzet érintésekor jelzi, amikor „az új költői törekvésektől az olvasók nagy része visszariadt”. Érződik szavából, hogy az alkotó és olvasó érdeklődésének, Ízlésének diszharmóniája, véleményének különbsége felett nem szabad átsiklanunk észrevétlenül, mert az irodalomnak viszonyaink között fontos nemzetiségi összetartó ereje van, s ennek a feladatnak, funkciónak a növekedése egyre inkább szükséges. Az irodalmunk előtt álló fejlődéstől elsősorban a „minőségi telítettség megvalósulását” várja, mert a perspektivikus fejlődési vonalak adottak, a műnemi-műfaji keretek is megalapozottak.

Irodalomkritikánk múltjának és hagyományának feltárásában van kiemelkedő szerepe az Irodalomkritikánk 1918—1945 között című tanulmányának, mely nélkülözhetetlen irodalomkritikánk történetének megírásához. Több vonatkozásban elgondolkodtató Turczelnek az a bevezető megállapítása, hogy ha a két háború közti kritikánkat összevetjük a felszabadulás utánival, akkor azt tapasztaljuk, hogy az előbbi mennyiségileg „jóval számottevőbb” volt az utóbbinál. Nota bene: ez azt is jelentené, hogy a két háború közti kb. húsz év alatt jóval több kritika íródott és jelent meg, mint a felszabadulás utáni immár negyven aktív év (tehát az előzőhöz képest kétszeres idő] alatt. Ilyen és hasonló információk hatására érezzük meg igazán a szakbibliográfiák és az irodalomszociológia szembeötlő hiányát — még akkor is, ha tudatosítjuk, hogy abban az időben a kritika legfontosabb bázisai a számos irodalmi folyóiraton kívül a tekintélyesebb napilapok voltak.

Irodalomtörténeti vonatkozásban hiányt pótol A magyarok élete és kultúrája a Szlovák Államban című összegező tanulmány. A szerző itt körültekintő alapossággal rajzolja meg az adott időszak történelmi, társadalmi, politikai hátterét, s a közművelődés fejlődésének szempontjából vizsgálja az iskolák, közkönyvtárak, népművelés, művészeti ágak, tudomány és publicisztika eredményeit. Az irodalmi életet és képviselőinek műveit is összegzi (megjegyezzük, hogy Turczel külön is, részletesen átvizsgálta az 1939—1944 közti irodalmi termést, és Ének az éjben címmel antológiát is összeállított belőle, mely 1986-ban jelent meg a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatban). Ez a kismonográ- fiának is beillő tanulmány szemléleti vonatkozásban is új felismerést hoz, mert elveti az eddigi felfogást, miszerint a csehszlovákiai magyar irodalom folytonossága a második világháború idején megszakadt. Következtetése így hangzik: „1919- től bontakozó kisebbségi irodalmunk folytonossága a Szlovák Állam alatti nehéz korszakban sem szakadt meg, csak társadalmi bázisai és mennyiségi összetevői szűkültek le. Az akkori irodalmi produkció az előző korszakához viszonyítva nem tekinthető csonkának, csak megkisebbedettnek, hiszen minden műnem — Asguthy Erzsébet révén még a dráma is — elfogadható mennyiségben képviselve van benne. És ami ennél is fontosabb: a szociális és humanista elkötelezettség eléri, s az átlagos esztétikai szint megközelíti az előző irodalmi szakasz termésének színvonalát.” Annak az időszaknak volt része ez a néhány év, amelyet Fábry Zoltán 1938-tól 1948-ig datált, és Harmadvirágzás című tanulmányában így jellemzett: „Néma évek, melyek azonban ugyanakkor a próbatét és igazoltság, a hűség és kitartás esztendei voltak (...) E korszak néhány füzetnyi magyar irodalma és sajtója, a sorok közé zárt bujtogatás, majd az egész nyílt humanista hűség (többre nem futhatta) a fasizmus térfelébe került ország minden nyelvű antifasisztájának lehetett erősítő olvasmánya.” Turczel feldolgozta a témára vonatkozó adatokat és a fellelhető irodalmat, minden számba vehető értéket feltárt, s e problematikus időszak legfontosabb összetevőit társadalmi és irodalmi vonatkozásban is meggyőzően tisztázta.

Ezek a hézagpótló tanulmányok fontos adalékai és részei megírandó szisztematikus irodalomtörténetünknek éppúgy, mint a kötetnek azok az írásai, amelyek a két háború közti csehszlovákiai magyar alkotók „homályban maradt érdemes életműveit” rajzolják meg (Sziklay Ferenc, Szenes Piroska, Kázmér Ernő viszontagságos kritikusi pályája, A Tichy testvérek). A szerző egy részletes tanulmányban megírja a pozsonyi ifjú munkások és a sarlósok által közösen létrehozott egyesületnek, a Vörös Barátságnak a történetét is, mely 1931 és 1935 között működött (Ifjúmunkások és sarlósok Vörös Barátságának története).

A tanulmánykötet második felének jellegét jól tükrözi a címe: Emlékezések a szülőtájra, a gyermek- és ifjúkorra. Sze-