Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - IRODALMI ÉLET - Szeberényi Zoltán: Rácz Olivér prózájáról
IRODALMI ÉLET élsz (1963) című regénye volt. Rácz ezzel a művével egy csapásra prózairodalmunk élvonalába került, de rendkívül élénk visszhangot keltett az egész magyar nyelvterületen is. A terjedelmes mű a szerző élményeire épül, főként az 1938 és 1950 közötti mozgalmas időszak tapasztalataira. Erről a korról, különösen a háborús évekről, mindmáig ő mondta a legtöbbet és a leghitelesebbet a hazai magyar irodalomban. Az olvasók ifjabb nemzedékei tőle tudnak a szlovákiai magyarság 1938 utáni kálváriájáról, az elcsatolásról, a leventeoktatásról, a magyar szoldateszka tragikumáról és groteszk embertelenségéről, a zsidókérdés magyar változatáról, általában a Horthy-korszak igazi lényegéről, hazai körülményeiről. Nemcsak ebben, szinte minden felnőttekhez szóló későbbi írásában is ezt a kort idézi, nem titkoltan az általa megélt vagy közvetve szerzett tapasztalatokra támaszkodva. Nem véletlenül jegyezte meg egyik ritkán emlegetett regényében: „Emlékezésre ítélt nemzedék vagyunk” (Egyszerű ügy). Rácz Olivér mégsem önéletrajzi műveket ír a szó szoros értelmében. A hőseivel történtek nem privát ügyek, sorsukban nemzetiségi közösségünk, a csehszlovákiai magyarság történelmi tapasztalatai sűrűsödnek össze. Első regénye központi hősének, Hernádi Tivadarnak viszontagságai sem magánjel- legűek, küzdelmeiből az igaz emberség kollektív igénye bontakozik ki. Ez a regényalak külön figyelmet érdemel, sokak szerint megalkotása a mű egyik legfőbb erőssége. Sajátos árnyékfigurát kreált a szerző Hernádi Tivadarban, az író-elbeszé- lőt helyettesítő narrátor alteregójaként formálta regényhőssé. „Hernádi Tivadar (...) létszámfölötti volt, filozófiai doktor, műkedvelő tanító. De azért sokat adtam a véleményére: mi ketten elválhatatlanok voltunk, noha tulajdonképpen sohasem jártunk egy úton. Ahol Tivadar volt jelen, onnan én rendszerint hiányoztam, s csak ritkán sikerült összehangolni álláspontjainkat. Mégis szerettem. Mindenki szerette, rendes gyerek volt, kicsit bolond.” (10. o.) Ez a poláris alakkettősség adja a szerző számára az alkalmat és lehetőséget, hogy a véresen komoly közlendők és körülmények ellenére élhesse bohém hajlamait, kettős hangfekvésben szólhasson, kamatoztathassa pompás nyelvi humorát, groteszk és ironikus világlátását. Egykor valós és visszaálmodott, képzeletével dúsított énjét a torlódó önéletrajzi elemek, közvetlenül megélt élmények személytelenítésére, a minduntalan feltörő líra lefojtására is felhasználja. „Hernádi Tivadar nem volt hős: álmodó gyerek volt, de az én egy, szürke alakommal szemben ő számtalan alakot tudott magára ölteni, és volt idő, mikor ezek a köd-alakok fogták fel a nekem és másoknak szánt csapásokat.” (547. p.) Nem véletlen, hogy ez az alakkettősség csupán oldottabb körülmények között érvényesül igazán. Funkciója a háborús körülmények súlyosbodásával, a frontesemények zajlása közepette erősen meggyöngül. Az író-elbeszélő és Hernádi Tivadar relációjában halad tovább a fordulatos, néha túlzsúfolt cselekmény, a hagyományos realista regény szabályai szerint. Az alakkettősség az utolsó fejezetekben kap ismét funkciót, míg az író-főhős a „kérvény- jelenet” folyamán fel nem oldja végérvényesen: „Ahol én vagyok, ott a helye Hernádi Tivadarnak is (...) Mi elválaszthatatlanok vagyunk, egy test, egy lélek (...) Én vagyok Hernádi Tivadar — mondtam csendesen. — És ne kérdezze, hogy akkor ki a másik, mert az is én vagyok. Volt idő, mikor egyszerre két alakban éltem, de szerettem volna ezer alakban élni (...)” (547. o.) A Megtudtam, hogy élsz korántsem hibátlan regény. Zsúfoltsága, szerkezeti aránytalanságai gyengítik művészi hatását, de mindezek ellenére hazai magyar prózánk legnagyobb teljesítményei közé tartozik. Fábry Zoltán nem véletlenül üdvözölte benne a régen várt „szlovákiai magyar regényt”, s kritikusi szótárának legerősebb jelzőivel minősítette: „Lett-regény: élményteljes, valóságterhes, emberségterhes.” Rácz Olivér második regénye — Egyszerű ügy (1966) — témájában, mondanivalójában, formai megoldásaiban egyaránt jelentősen eltér a nagy sikerű elsőtől. Valóságanyagát nem az író által oly sokszor megidézett időszak (1938—1948), hanem a közelmúlt adja. A bizalmatlanság, a gyanakvás regénye ez a mű, az ifjúság lelkivilágát meg nem értő, a kákán is csomót kereső felnőttek okvetetlenkedését tükrözi. Egy érettségi előtt álló lány körül bonyodalmak szövődnek, míg lassan kiderül, hogy a súlyosnak ígérkező eset, a komor látszat mögött „egyszerű ügy”, egy jellen- téktelen fegyelmi vétség húzódik meg. Teljesen feleslegesnek bizonyult a felnőt
