Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - IRODALMI ÉLET - Szeberényi Zoltán: Rácz Olivér prózájáról

IRODALMI ELET

SZEBERÉNYI ZOLTÁN

Rácz Olivér prózájóról

A

prőzaíró fogalma Rácz Olivér munkásságában nem korlátozódik a széppróza művelőjére, hanem más, az életmű (és irodalmunk) szempontjából jelentős tevékenységgel bővül. Bevezetésül, bár csak jelzésszerűen, erről kell szólnunk.

Köztudomású, hogy a világháborús évek viszontagságai és következményei rendhagyóvá formálták írói pályáját. Pályakezdő lépéseit hosszú irodalmi kényszerszünet követte. 1948 februárját követően szólalt meg újra. ]6 pedagógiai és művészi érzékkel megírt, gazdag irodalmi kulturáltságra valló verses mesékkel szólt a gyermekekhez, elsőként a felszabadulás utáni irodalmunkban (Öcsi csacsi kalandjai, 1950; A pórul járt kandúr és más mesék, 1950). A gyermekekhez később is volt értó szava. Az újrakezdés éveiben azonban főként az irodalomkritika és az irodalmi-kulturális közlrás terén végzett jelentős munkát. A korabeli sajtó tanúsága szerint Fábry és Turczel mellett ő írta a legtartalmasabb kritikákat, irodalmi-kulturális cikkeket, hozzászólásokat. Már első írásaira felfigyelt irodalmunk értő kritikusa: „Az elmúlt évben kellemes meglepetést és igazi nyereséget jelentett egy tehetséges új kritikus jelentkezése, ismert műfordítónk és ifjúsági írónk, Rácz Olivér volt az, aki az Oj Szó hasábjain három költőnk és egy prózaírónk kötetbe gyűjtött írásairól mondott bírálatot. Komoly elmélyült elemzés, igényesség és széles irodalmi látókör jellemzi kritikáit...” (Turczel, 1956). A jellemzés találó, Rácz egész bírálói tevékenységére érvényes. írásai különösen a pályakezdő, az írás mesterségbeli fogyatékosságaival küszködő írók számára jelentettek hasznos útmutatást. Orientáló elvi-eszmei megállapítások mellett tüzetes formai elemzéssel segített az indulók műhelygondjain. írásait az írói műhelyproblémák szuverén ismerete, magyar és világ- irodalmi tájékozottsága, sodró lendületű,

élvezetes stílus jellemezte. Tudatos, eszmei-esztétikai szempontból átgondolt kritikai tevékenységet folytatott. Kritikusi krédóját a Kritikus a kritikáról című írásában fejtette ki először, melyben hadat üzent az irodalomkritika „sámánkodói- nak”, a „kézrátevőknek”, és saját műbírálói tevékenységét „megalkuvás nélkülinek" ígéri. Alig van olyan bírálata, amelyben nem vet fel általánosabb érvényű, az elemzett művön messze túlmutató kérdést. Ordődy Katalin regényéről szólva pl. érinti irodalmunk létének és történelmi hitelének sokat vitatott kérdését: „Egyetlen nyelvi szempontból nem önálló irodalom sem állhat meg a közösségének határain kívül eső nyelvterület irodalma nélkül. De az is biztos, hogy ettől függetlenül minden történelmi hitelre törekvő emberi közösség kialakíthatja a maga önálló, önmagában is kifejező képességű irodalmi életét és irodalmát” (A csehszlovákiai magyar irodalom és egy csehszlovákiai magyar regény, Irodalmi Szemle 1958/1). Egri Viktor Égő föld című regényét elemezve az irodalomkritikai provincializmust veszi célba: „Közismert és meglehetősen lehangoló tény, hogyha a szlovákiai magyar olvasó, kritikus szlovákiai magyar szerző művét veszi kézbe, még mielőtt fellapozná az írást, máris fölényesen jóindulatú elnézést hajlandó adományozni a műnek és írójának. így jönnek létre elmosódott visszhangként a paradoxonnak ható, de gyakorlati alkalmazást nyert, megszépítő közelségbe burkolt kritikák, helyi érdekű bírálatok, amelyek csakis megszabott határokon belül érvényesek, ezeken a határokon túl már nem vállalná értük a felelősséget a kritikus. így veszti el a kritikus a hitelét és az író a hitét” (Hét 1958. 9. 28.). Máshol a sematizmusról (Utóhang a Fáklya kassai vitadélutánjához), a szerkesztői önkényről, az irodalmi életünk fejlődését gátló tényezőkről, a hagyományok feltárásának szükségességéről stb. tesz el* Vitaindító előadásomban a témához vágó korábbi írásaimra támaszkodtam (vö.: Tábortűz 32/24; Visszhang és reflexió 235—243; Irodalmi Szemle 30/5, 502—518.) — Sz. Z.