Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - BESZÉLŐ MÚLT - Gyüre Lajos: Simándy Pál emlékére

BESZÉLŐ MÜLT

— Ö egy időben a Losoncon működő YMCÁ-nál dolgozott.

— Igen, de az előbb volt. A megismerkedésünk is érdekesen jött létre. Kilenc- százhuszonkettő tavaszán került Losoncra, az ottani református pap, Sörös Béla jóvoltából. Győry Dezső akkor állástalan volt, és Sörös Bélának megvolt már az a vágya, hogy Losoncon ennek a Keresztyén Ifjúsági Egyesületnek teremtse meg az alapjait. Ez egy régi, még az első világháború előtti intézmény volt, és a háború után az amerikaiak föltámasztották sorra a dél-, majd a kelet-európai országokban. Na most így került sor arra, hogy Losoncon is megindult ez az YMCA mozgalom, s annak a magyar osztálya titkárául Sörös Béla kineveztette Győry-Wallentinyi Dezsőt. Az egyesület alapszabálya az volt. hogy bibliai alapon kell nevelni az ifjúságot, tehát bibliaköröket kell szervezni és ott magyarázni a Bibliát. Nahát, én azt hiszem, hogy Dodó mindenre inkább alkalmas volt, csak erre nem. Ámbár udvarlásokkal összetoborzott egy nagyon szép kis társaságot, csak legkevésbé azokhoz jutott el, akikre a legjobban számított: a fiatal serdülőkhöz. Igen ám, mert a diákok a cserkészetbe húzódtak, Scherer Lajos tanár vezetése mellett, a munkásifjak pedig a kommunista párt kebelébe siettek inkább, mint a Dodóéba. De szép lányokból, asszonyokból, értelmes felnőtt fiatalokból jó kis társaságot hozott össze.

Na, Dodónak énvelem érintkeznie tilos volt huszonkettőben. Nagyon rossz volt a hírem. Református pap létemre szakítottam a pályámmal, otthagytam az egyházat, kommunista lettem, most meg emigránsként otthagyom az országot. Szóval volt egy ilyen magyar társaság, akik a Britannia kávéházba jártak — mert ezek az ébredők is ebbe jártak, az úgynevezett 105 %-os magyarok. Ezeknek a gyámsága alatt volt az YMCA.

És hát szegény Dodó, ugye, fiatalember, huszonkét éves lehetett, féltette is az egzisztenciáját, meg hát kielégítette őt az a társaság. Ű bizony akkor még kicsit nacionalista érzelmű legényke volt. Na mostan az történt, hogy huszonhárom januárjában ünnepelni kívánta a magyarság Petőfi Sándor születésének százados évfordulóját. Az ünnepség előkészítése céljából megbeszélésre hívott össze egy kis társaságot, többek közt a lapoknak a képviselőit is, szerkesztőit is. Hát énnekem akkor abban a tisztességben volt részem, hogy a helybéli Magyar Közlönynek voltam a szerkesztője. És így került sor arra, hogy erre az összejövetelre, amelyre szinte kizárólag a reakciós, nacionalista elemek jöttek össze, meghívtak. Hát én ugye tisztességgel hallgattam is, végig az egész idő alatt. Dodőval ott találkoztam először, kezet szorítottunk, és hát tudomásul vettük, hogy vagyunk. Na most, kérem, mi történt? Elhatározzák, hogy ünnepi szónoknak Győry, illetve Wallentinyi Dezsőt fogják felkérni. Fiatal költőt kell ünnepelni, hát itt van egy fiatal költő, tartsa ő a beszédet. Hát Dodó erre vállalkozott is. Mindnyájan helyeseltek, hát miért ne helyeseltem volna én is? És akkor, mint akik jól végezték dolgukat, kezdett a társaság szedelőzködni. Erre szólaltam meg végre, azt mondtam: „Kérem, tessenek még maradni egy percig. Van egy fontos mondanivalóm!” „Jó, halljuk, halljuk” — mondja Scherer tanár úr. Ö volt a főkolompos. Hát mondom: „Itten mi elhatároztuk, hogy Petőfi Sándort ünnepeljük januárban. Hát ne felejtsük el, hogy januárban egy másik nagy költőnk is született, éppen száz éve, és ahhoz nekünk sokkal több közünk is van, mint Petőfihez — Madách Imre.” — Scherer a homlokához kap: „Tényleg, igaz, igaz!” Novemberben volt ez az összejövetel. Mondom: „Most már ne menjünk el anélkül, hogy valamit ne határoznánk erről is. Mert nekünk, losonciaknak, a Ma- dách-ünnepet nem is helyivé kell tennünk, hanem országossá! Mi vagyunk jogosak és kötelesek arra, hogy országos ünnepséget rendezzünk Madách tiszteletére.”

„Jól van, jól van” — azt mondják. Hogy no hát akkor bízzuk meg Simándyt meg Győry Dezsőt, hogy készítsenek valami programot. Na most aztán bejöttél az utcámba! Nem tudom, Dodóka örült-e vagy sem a megtiszteltetésnek, de mindenesetre most már jogában állt, igazolt dolog volt az, hogyha eljön hozzám. El is jött, de az ablakon át láttam, mikor be akart lépni a kapunkon, kicsit szétnéz, hogy nem látja-e valaki, hova lép. De nagyon összemelegedtünk. Csodálatos hónapok voltak azok, és én akkor Dodónak őszintén megmondtam a kifogásaimat a költészete ellen. A Prágai Magyar Hírlap akkor indult

— és abban jöttek a költeményei. Hát hümmögött, hümmögött, egyszer csak hoz egy verset. Mondom: „Nézd, Dodó, hogyha neked nem volnának itt ezek a korifeusok,