Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - BESZÉLŐ MÚLT - Gyüre Lajos: Simándy Pál emlékére

beszelő MOLT

akik árgus szemmel lesik, hogy miket írsz, te ezt a mondatot nem így írtad volna.” „Igaz, igaz — mondja. S ez valamilyen gátszakadást idézett elő nála. Néhány nap múlva már jött az újabb versekkel. Azt mondja: „Na, most nézd meg! Most ügy mondom, ahogy érzem!” „Látod, ez már jó!” — mondom. És így többrül-többre, mind több vers. Azt mondja: „S most nemcsak a hangomat változtatom meg, hanem a nevemet is!” A Wallentinyi név helyébe felvette édesanyja családi nevét. Győry Margitnak hívták az édesanyját. így lett ő Győry Dezső.

Akkor aztán röviddel rá megalakítottuk az úgynevezett Madách-kört, amelyikbe Darkó Pista, ő, én, meg egy pesti barátom, és külső tagként Farkas István kapott helyet. Szóval megalakult a kis Madách-kör, és ez formálta Győry Dezsőt igazán Győry Dezsővé. Dodó akkor aztán ezzel az új szellemiségével kipakolt. Nem titkolta. Ez lett a veszte, mert akkor elbocsátották az YMCA titkári állásából. A legrosszabbkor maradt szegény állás nélkül — éppen meghalt az édesapja, s az özvegy édesanyja mellett ott lógott egy darabig munka és állás nélkül. Innen került aztán a Kassai Naplóhoz, de nem sokáig volt ott.

— Igen. körülbelül egy fél évig.

— Ha jól emlékszem, 1925 januárjától, szóval valamivel több mint egy fél évig, aztán Dzurányi László elvitte magához a Prágai Magyar Hírlaphoz. Az alatt az idő alatt, míg ő Kassán volt, szintén tartottuk a kapcsolatot. Mikor Móricz Losoncon volt, onnan átment Rimaszombatba. Dodó átjött érte, s akkor mind a ketten elkísértük Móricz Zsigmondot Rimaszombatba, és akkor személy szerint is összebarátkoztak, összemelegedtek.

Visszatérve egy előbbi kérdésedre, hogy kik reagáltak, vagy volt-e hatása, eredménye az én losonci működésemnek: hát mondjuk az az ember, akinek a barátságát megnyertem az írásaimmal — de nem is volt ez olyan könnyű —: Fábry Zoltán. Fábry Zoltán abban az időben roppant erős, éles, marxista, szektáns szemléletű kritikus volt. Akkor jelent meg a könyvem, A nyugati kultúra fészkei magyar földön. Abban jobban kijött az, hogy itt ezekről a kollégiumokról van szó, nem a reformációról, és hát ez neki tetszett. Aztán volt egy Eretnekek című írásom. Azt mondta, hogy az nagyon jó. Magáévá tette; csodálkoztam is. És hogy tényleg nem a levegőbe beszélek, kilencszázhuszonhatban a Kassai Naplóban megjelent cikkében siránkozik azon, hogy a kritikusok elfogynak Szlo- venszkóról. Elment Komlós Aladár, Halász Miklós elhallgatott, s akkor egy fordulattal azt mondja, hogy Simándy Pál, emigráns református pap, egyik legtisztább ember- magyarunk, irodalmi publicisztikája misz- sziós jelentőségű, ma könyvkereskedő, és csak ritkán szólal meg. Hát ebben benne van ugye az elismerés, na és benne van az, hogy én tényleg korán elmaradtam a Kassai Naplótól.

Mi az, hogy könyvkereskedő lettem? Hát kérlek szépen, kilencszázhuszonnégyig én úgy próbáltam élni Losoncon, hogy privát tanítványokat vállaltam. De hát tudod, hogy privát tanításba a legszama- rabb, nehézfejű gyerekeket adják, úgyhogy rettenetesen megviselte az idegeimet ez a munka, és végül Is összeomlottam. És már megelőzőleg kacérkodtam egy gondolattal: abban az utcában, amelyen keresztül jártam a tanítványomhoz, volt egy könyvkereskedés. És annak a tulajdonosa szintén egy emigráns magyar volt. Szóba keveredtünk egymással, ilyen elvtársi alapon, és be-bejárogattam hozzá, és sokszor láttam őt, hogy egy fotöjbe vetve magát, kényelmesen olvas. Nagyon csendes volt az üzlete, eldugott helyen is állt, ő sem volt szakember. Azt mondtam: jaj de jó volna könyvkereskedőnek lenni! Na és kérlek szépen, addig-addig, hogy én azt megszereztem. Megszereztem, mert a tanítást már nem bírtam. Pedig egy nagy kísértésnek tett ki az a betyár Sörös Béla! Léván meghalt a református pap. És egy nap, amikor már úgy volt, hogy beülök a könyvkereskedésbe, eljön, s azt mondja: „Azt a megbízást kaptam, hogy megkérdezzem tőled, nem volnál-e hajlandó Léván református lelkész lenni.” Hát csodálkoztam, mert addig a katedráról prédikált ki bennünket, a Madách-körieket, meg az Adystákat — legrosszabb hírünk nekünk volt —, hát én megmakacsoltam magam, és azt mondtam, hogy én nem kívánok lelkész lenni többé! Hát hogy mi volt e mögött? Én gondolom, hogy nem volt teológiai utánképzés Szlo- venszkón. Tehát ki voltak téve annak, hogy ha megüresedik egy egyházközség, nem lesz kivel pótolni. Gondolta, hogy akkor már inkább ez a gézengúz üljön ott. A másik pedig, gondolta, a hivatal majd