Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben

LÁTÓHATÁR

— Tudtad? Akkor jó. Azt jelenti, hogy tisztában vagy a bűnöddel.

— Mivel kell itt tisztában lenni? — tárta szét karját Szuscsenya. — Semmiben sem vagyok bűnös, itt a bökkenő.

— Nem vagy?

— Nem.

— És a fiúkat fölakasztották — bólogatott Szuscsenya, és bánatosan összegörnyedt a lócán.

Ügy tetszett, mindjárt sírva fakad, ujjaival megérintette a szemét, aztán láthatóan erőt vett magán, és kiegyenesedett. Burov szidta magát a késlekedése és határozatlansága miatt, és érezte, hogyan hatalmasodik el a görcs elgémberedett lábában, a bal lábán meg még a kapca is összegyűrődött, és feltörte a bokáját. Ideje volt befejezni ezt a beszélgetést, és elintézni a dolgát. Szándékával ellentétben mégis húzta az időt, mintha nem tudná magát rászánni, hogy vég- hezvigye azt a fő dolgot. A kemence mögül megint előszaladt Grisa, és óvatosan közeledett Burovhoz.

— Bácsi, és neked van pisztolyod?

— Nincs, milyen pisztoly? — mondta Burov, kissé elcsodálkozva ezen a nem gyermeki kérdésen.

— És ez mi? — a kicsi a fegyvertáskára mutatott.

— Ez csak olyan. Kistáska.

— És minek a kistáska? — érdeklődött Grisa, szájába dugva törékeny ujjacs- káját.

Gyenge karocskáival átkarolta Burov térdét, és hízelkedve, akár egy kismacska, törleszkedni kezdett hozzá. Szuscsenya közben szemben ült és nem küldte el a fiát, úgy látszott, belemélyed a maga aligha vidám gondolataiba. A pitvarban csapódott az ajtó, és egy kis idő múltán, az ajtót lassan betéve, bejött egy nő vödörrel a kezében, fején meleg gyapjúkendő. Meglátva az idegent az ajtó mellett, ijedten megtorpant, de ekkor magára vonta figyelmét a kicsi, aki már felkapaszkodni készült Burov ölébe.

— Grisa!

— És a bácsinak pisztolya van. Kistáskában —• közölte élénken a kisfiú.

A gazdasszony arcán átsuhant valami, ahogy egyébként Burov bensőjén is, aki hirtelen felismerte e nőben Anyelja Krukovszkaját, az állomás iskolájának [ahol valaha Burov is tanult) egykori diákját. Az is felismerte őt.

— Jó napot.

— Jó napot, Anyelja — viszonozta Burov tettetett élénkséggel, kitalálva, hogy valamikori osztálytársnője Szuscsenya felesége lett. De mégsem indult meg közöttük a beszélgetés, mindkettőjüket zavarta valami. Burov persze jól tudta mi, és láthatólag Anyelja is rájött.

— Szóval... Ennie kéne ... Éhes, ugye? — a háziasszony rövid hallgatás után összeszedte magát.

— Nem érek rá, Anyelja — mondta Burov, s rögtön dühös is lett magára. Hogyne akart volna enni, állati módon, éppúgy, ahogy elüldögélni, megmelegedni az otthon melegében, elbeszélgetni ezzel a fiatal, kellemes arcú nővel, akivel valamikor még szimpatizált is. Nagyon szerette volna felmelegíteni az úton átfagyott testét, s lehetőleg minél későbbre halasztani azt, ami miatt idejött, s ami ellen önkéntelenül tiltakozott egész lénye. De hogy engedhette volna el magát, hogy feledkezhetett volna meg a feladatáról akár egy pillanatra is? Ügy ült ott, mintha parázson ülne; valahol az udvar sarkában ott várta őt Vojtyik, és lehet, hogy az utcán már ide tartanak a policájok.