Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben
LÁTÓHATÁR — Takard be az ablakot — mondta csendesen Anyelja a férjének, ő meg a sarokban álló tálalóhoz sietett, aztán a kemenceajtóval zörgött. Szuscsenya engedelmesen befedte az ablakot a szegen lógó csíkos vászonnal, és Burov, meggondolva magát, határozottan lehúzta lábáról a vizes csizmát. — Nincs valami kapcának valótok? Át kéne huzakodnom. — Kapca? Mindjárt.. Anyelja eltűnt a kemence mögött, hallani lehetett, ahogy valamit széttép, aztán kihozott neki két puha, meleg rongydarabot. A fahasábok vidáman fellobogtak a fűtőben, a padlón és a falakon bársonyos visszfény libegett, vörösre festve Burov hidegtől amúgy is piros lábfejét. — És anyád hogy van? Él még? — kérdezte Anyelja. — Anyám már nem él. Három éve, hogy ... — És Nyura nővéred? — Ő sincs már. Tavasszal megölték a liszicsanszki erdőben. A háziasszony sajnálkozó sóhajjal állította az asztalra a tál sült krumplit, amely olyan ínycsiklandó illatot árasztott, hogy Burov gyomra nagyot kordult, s ő nagyot nyelt. Ráérősen cserélt kapcát, jóllakott ember benyomását igyekezvén kelteni, aki nemrég állt föl az asztaltól. Szuscsenya azalatt a kemence melletti függöny mögül elővett és a tál mellé állított egy megkezdett üveget, amelyben ismerősen lottyant meg a félliternyi zavaros folyadék. — Ogy. Odaülhetünk? — nézett kérdőn Burovra. Az határozottan megrázta a fejét. — Nem. Én nem kérek. — Nohát, kár. Akkor én, lehet? — Jól van — egyezett bele Burov. — Csak siess. Szuscsenya teletöltött egy poharat, és felhajtotta — egyszerre, mintha csak végső elszántsággal, végérvényesen, hátra se pillantva, örvénybe vetné magát. Aztán elrágcsált egy darab kenyérhajat, és mintha megmerevedett volna a mécses mellett. Anyelja tányérokat rakott eléje — szalonna, kolbász, uborka —, lopva hol a férjére, hol meg az ajtó mellett a kapcáját tekerő Burovra pillantva. — Ej, milyen embertelen minden! — csikordult meg a foga Szuscsenyának, és Anyelja Burov elé perdült. — Ez az igazság! Talán mi reméltünk vagy vártunk valamit? Mikor elvitték, tönkrement a szívem, egy hétig nem aludtam, kisírtam a szemem. Hát kiengedték, mit lehet most csinálni? Talán az ő akaratából? Burov egyfolytában nyeldekelve figyelte, mi történik a házban és az udvaron, igyekezvén egy hangot sem elszalasztani az udvar felől. De az udvaron és az utcán minden csendes volt, az ajtó melletti elfedetlen ablakon már sűrűn folyt be az éjszakai sötétség. Grisa elhelyezkedett a lócán az apja mellett közelebb az ételhez: úgy tűnt, elvesztette érdeklődését a vendég iránt. — Ö semmit se vétett ellenük, megpróbálta menteni őket — sírta el magát csendesen Anyelja, és Burov nem tudta magát türtőztetni: — De hát felakasztották őket! Őt meg kieresztették. Miért? — Ki érti őket, miért. — Nem, ilyen nincs. Szuscsenya ezeknél a szavaknál felállt, és hatalmas tenyerével rávágott az asztalra: — Elég, Anyelja, minek a beszéd! Ez a sors! — Igen — mondta bizonytalanul Burov, és felállt a lócáról. Be kellett fejezni ezt a beszélgetést. — Gyerünk!
