Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben
— Hallgattam, hallgattam — morogta Vojtyik, és gonoszul rántott egyet a lovon. Közben fokozatosan sötétedett — lassan és kelletlenül; a szántóföldön még világos volt, de az állomásépületek a folyócska túlpartján mindjobban beleolvadtak a szürkeségbe, az állomás magas fái meg már egészen eltűntek a ködben. — Úgy. Gyerünk lassan a földön át a pallóhoz — vetette oda Burov, és megfordította a kancát. A lovak elindultak a szántón, patáik hangosan cuppogtak az esőtől ragacsos barázdában. Az erdő mögöttük maradt, és Burov lelkében növekedni kezdett a hideg nyugtalanság: nehogy véletlenül észrevegyék őket, míg el nem érik a túlsó partot vagy a fürdőháznál, vagy a kertben, nehogy valami kórságos baj essék. Az állomástól egy versztányira mégiscsak ott a rendőrség, ki tudja, a bunkerjukban csücsülnek-e most a policájok, vagy ők is az utakat meg a falukat járják, esetleg csapdát állítanak éppen. Talán nem elégszer boltlottak bele a nyár folyamán a policájok csapdáiba? Főképp a tanyák, a dűlőutak, a hidak meg az átkelőhelyek mentén. Most ezen a szántóföldön nem sürgette a kancát, az meg ment, ahogy kedve tartotta, fáradtan dagasztva a sarat patáival, ő meg a folyó menti bozótost fürkészte, ahol valamikor a palló volt. Bár itt született és suhancként az egész környéket bebarangolta, azóta, hogy a szövetkezetesítéskor az apja családostul beköltözött a kisvárosba, Burov egyszer sem érezte szükségét, hogy eljöjjön, azután a Távol-Keleten katonáskodott, és a háború előtti utolsó két évben a rajonban dolgott — másfél tonnás teherautóval rótta az utakat. És most az ismerős helyeken járva alig ismert rájuk, bár alig változott itt valami, az erdőszél, az út és a szántóföld legalábbis olyan volt, mint annak idején; valamikor itt legeltette a teheneket, hordta az ártérről a szénát, ismert itt minden pocsolyát és minden ösvényt. A szántón is, a folyócska mellett is néptelennek tűnt minden, csak a folyó melletti füzesben nyüzsgött-röpdösött a nyughatatlan verébcsapat meg a fürdőház melletti sövényről szállt fel lustán egy varjú. Onnan már látta Szuscsenya kertjét a két akkurátus kazallal a fészer mellett; a fürdőháztól jól kigyúrt ösvény vezet oda, jutott eszébe. Valamikor suhancként nyargalászott rajta, a sövényen át látta Szuscsenya kövér babjait; egy nyáron azon az ösvényen hajtotta a libákat a folyócskához. Szuscsenya akkor még nőtlen, alapjában véve nyugodt, engedékeny fiatalember volt, tíz évvel ha öregebb nála; Kolka Burovra kevés figyelmet fordított, a maga kedvteléseivel, a maga társaságával volt elfoglalva. De valamiért még tetszett is Burovnak, talán a mások, a felnőttek és a gyerekek iránti jósága miatt. Ki gondolta volna, hogy útjaik egyszer majd ilyen ördögi módon keresztezik egymást? De lám, keresztezik ... A folyócska nem volt széles, az áradás helyenként alámosta a partját, rajta palló — farönkökre dobott két korhadt deszka. Burov leugrott a kancáról, meghúzta a kantárszárat, átsietett a pallón, amely árulóként meghajlott a lába alatt, majdnem a víz fenekéig merülve. Alig tudta megtartani egyensúlyát a deszkán, elengedte a kantárszárat; a kanca, szanaszét spriccelve a vizet, ijedten átugrott a túlsó partra, megállt, megrázta magát és körbetekintett. Burov magában káromkodva lassan kikecmergett a folyóból, és felemelte a fűből a nedves kantárszárat. Vojtyik sikeresebben jutott át, lova nehézkesen kapaszkodott fel a partra, és Vojtyik, a földre ugorva, kivette Burov kezéből a kantárszárat. Burov féllábon állva lehúzta a csizmáját, kiöntötte belőle a vizet, és kicsavarta vizes, lyukas kapcáját.
