Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben
LÁTÓHATÁR Előttük a parton kissé oldalvást húzódott meg a füsttől és időtől megfeketedett, megroggyant fürdőház, mellette egy vadkörtefa terpeszkedett. Ott láthatólag jól el lehetett rejtőzni, és Burov arrafelé vezette a remegő kancát. Átázott lába mindjobban meggémberedett, sőt a másik sem volt mentes a víztől — lyukas csizmái cuppogtak járás közben, át kellett volna huzakodnia, kapcát cserélni (ha lett volna nála tartalék). De még mielőtt a fürdőházhoz ért volna, megérezte az ismerős füstszagot, és megijedt. Ha füstöt érezni a fürdőház felől, az azt jejelenti, hogy fűtik, vagy már befűtötték és mosdanak benne, épp ilyen alkalmatlan időben kellett idecsöppenniük! De már késő lenne visszafordulni — a fürdőház apró ablakaiból meglátnák őket. Burov a fürdőház ablaktalan oldalához osont, fülelt. Itt aztán már tényleg érződött a füst, a korom és a száraz, forró agyag illata. Közelebb érve Vojtyik is leszállt a lóról. A fürdőház elferdült ajtaja gondosan be volt támasztva egy fenyőhasábbal vagyis bent még nem volt senki. Valószínűleg még csak készülődtek a mosakodáshoz. Vojtyik feszült nyugtalansággal várta, mit kell majd tenni, és Burov döntött: — Gyerünk oda az ösvényen. Ott a háza, ni... Szuscsenya portáján sötétlett a ház meg az udvari épületek az estéli ködben, az utcáról a fürdőház alig látszott. Csak ne találkozzunk senkivel a kerti ösvényen, gondolta Burov. Különben, ha valakivel össze is akadnak — nem nagy baj, nem időznek ők itt soká. Csak ne a policájok karjaiba szaladjanak. De a napnak ebben a szürkülő órájában az emberek még nem zárkóznak be a házaikba, dolguk van az udvarban, összeterelik éjszakára a marhát, ilyentájt a rendőrség nemigen buzgólkodik. Buzgólkodni valamivel később kezd. Mikor körben minden elcsendesül. A lovakat vezetve elérték az udvart, és egyszercsak fűrészpor friss illatát érezték; az erdőből nemrég hozott nyírfatörzsek álltak ott szabálytalan halomba dobálva a sövény tövében. Mellettük a földön egy öreg vályú hevert, mindenféle vödör hányódott, a fészer falához támasztva gereblyék és vasvillák. Az utcáról nem látszik a favágóbak, a szántó felől meg a közeli kerítés takarja, és Burov erősen fülelve átadta a kantárszárat Vojtyiknak. — Itt állj és várj. Ha valami, lövök. — Csak siess. — Sietek, sietek ... Vojtyik megmarkolta a kantár madzagját, Burov leemelte válláról a karabélyát, és azt is társának adta. A karabély most nem épp a legmegfelelőbb számára, az ő feladatát pisztollyal is el lehet végezni, a pisztoly pedig ott lóg a kemény bőrtáskában a derékszíján. A köpenye alatt volt nála egy gömbölyű, éles karimájú német gránát — ha szükség lenne rá, az is elég Szuscsenyára. Ha többen lesznek benn, a dolog természetesen bonyolultabb lesz. Ha többen vannak, lesz oka a nyugtalanságra. De majd lesz valahogy. Igyekezett minél halkabban lépegetni, keresztülosont a mocskos udvaron a pitvarajtóhoz, óvatosan megnyitotta a riglinél fogva, és hallgatózott. Ügy tetszett, a házban senki sincs, csak valahol a ház mögött röffentett néhányat a disznó: átlépte a küszöböt, és lassan kezdte behúzni az ajtót maga mögött. Ekkor kitárult a ház ajtaja — egy magas, fekete pufajkás, komor, frissen borotvált, fedetlen fejű férfi ijedten állt meg a félhomályban. Igen, ő volt, Szuscsenya, Burov megismerte. Kimérten szólt rá a pitvarból: — Bemehetek? Szuscsenya borús arca szemmel láthatólag még jobban elkomorodott, gondolkodott egy pillanatig, majd szélesebbre tárta az ajtót. Érthető veszélyérzettel lépett be Burov az ajtón, és köszönt. De senki sem viszonozta, vagy nem