Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben
LÁTÓHATÁR látott arcán fáradtságon és pihenni vágyáson kívül nem tükröződött semmi. Ám messze még a pihenés. — Látom ... — Várunk egy kicsit. Amint besötétedik, elindulunk. — Folyó van ott — bökött arra hegyes állával Vojtyik. — Sár. — Hát valahogy már csak átjutunk. — jól van, valahogy ... Vojtyik persze már megint kételkedett, ahogy az út során nemegyszer. Menynyire óvatos ember, gondolta Burov, mindent másképp lát, mindent másképp fog fel, mindent a maga módján mérlegel. Burovot bosszantotta, hogy ilyen társ jutott neki, de úgy látszik, nem akadt jobb, azzal kellett jönni, akit adtak. Sietség nélkül elrejtőztek a csupasz égeresben az erdőszélen, pihenőhöz engedve a lovakat; nekik is ki kellett végre fújniuk magukat — ma első ízben. Burov szünet nélkül figyelte a szántót, amelyre még oly jól emlékezett abból az időből, amikor itt élt, ebben az állomás melletti faluban. — Mit gondolsz, vár bennünket? — törte meg a csöndet Vojtyik, kimondva, ami most mindkettejüket nyugtalanította. — Az is lehet, hogy nem. — Rég eliszkolt már valahova, lehet, hogy a policájokhoz... — Ha ott leszünk, meglátjuk. Csapdába is eshetünk — mondta Burov, mert akaratlanul is ingerelte társának kekeckedése. Vojtyik előbb az egyik oldalra kémlelt, aztán a másikra, és bár elhallgatott, Burov megértette, hogy bizony nem szeretne csapdába esni. Szeretett volna minél hamarabb visszatérni a volovszkojei erdőbe, a kalyibáikhoz, ahol a füstölgő tüzek mellett nagyobb a meleg és kétségtelenül nagyobb a biztonság, mint ennek az állomásnak a közelében. Egész álló nap törtettek a fenyveseken és sarjerdőkön át, megizzadt a hátuk a tüskés bozótosokban, combjuk és térdük már rég elgémberedett a hidegtől. Nyereg nélkül ülték meg a lovat. Burov feneke alatt valamiféle gyűrött daróc volt, amely egész idő alatt hol az egyik, hol a másik oldalra csúszott. Vojtyik meg lovacskája letakaratlan hátának gubancos szőrén rázatta magát. Éhesek voltak, reggel a táborban alig ettek, magukkal hozni nem volt mit, azt remélték, útközben szereznek valamit. De — szerencsére vagy sajnos — senkivel sem találkoztak útközben, a falukba meg nem mentek be, nehogy véletlenül összefussanak a policájokkal. Ügy gondolták, végrehajtják a feladatukat, és majd visszafelé beugranak valahová, harapnak egy falatot és megmelegszenek. Ez az egész dolog különben egyáltalán nem tetszett Burovnak, és mint látta, Vojtyiknak sem. Mégiscsak jobb dolog fölkeresni valamelyik összekötőt a faluban vagy az egyik távoli tanyán, esetleg a leshelyen ülni az országút mellett, mint ilyen küldetésbe menni. De ez jött, a parancsnokság nem kérdezte, akarsz-e vagy sem, kiadta a parancsot, és kész — menj, hajtsd végre. Egyébként érthető volt: ezt a Szuscsenyát az osztagnál Burovon kívül csak Kovzan ismerte látásból, az meg nyár óta a konyha körül foglalatoskodott. No de Kovzant bajosan küld- hetnék ilyen felelősségteljes feladatra — ez a falusi bácsika életében soha nem lőtt még puskából, hogy bánna el az erős, egészséges Szuscsenyával? Nahát, Burov nem szokott ellenkezni, azt mondta: ez van, végrehajtjuk. De ez nem jelenti azt, hogy lelkében nagyzenekar muzsikált — a lelke sírt, akárcsak egy temetésen, borzasztóan szeretett volna legalább egy órácskát szundítani melegben és nyugalomban; félt, hogy útközben véletlenül elalszik, és lefordul
