Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - LÁTÓHATÁR - Vaszil Bikov: Ködben
VASZiL BIKOV KÖDBEN A háború második évének egyik hideg, csatakos késő őszi napján Burov partizán felderítő Mosztyiscse vasútállomásra tartott, hogy agyonlőjön egy ottani árulót — a Szuscsenya nevű falusi férfit. Ez a Szuscsenya már a háború előtt is a vasútnál dolgozott, s jó emberként tartották számon, ám egy hónappal ezelőtt a viszpjanszki hídnál diverzió miatt elfogták a policájok, s azzal váltotta meg az életét, hogy kiadta a pályamunkásokat, a társait, akikkel együtt szerelték szét a síneket. A pályamunkásokat a városban felakasztották, de Szuscsenyát kieresztették, és már második hete ott rostokol a helyőrség közvetlen közelében álló házában, nem messze az állomástól, melegben és jóllakottan, s minden bizonnyal azt gondolja, hogy a partizánok nem férkőznek a közelébe. Megbocsátanak neki. Ám az ilyesmit nem bocsátják meg. Az osztag parancsnokai, miután megtanácskozták a dolgot, határozatot hoztak, és a múlt éjjel elküldték Burovot, hogy megtegye, amit nem lehetett nem megtenni. Segítségül mellé adták Vojtyik partizánt, s ők ketten lóháton, harminc kilométernyi erdei utat leküzdve még ugyanaznap estefelé kiértek az erdő- széire, egy kilométernyire Mosztyiscsétől. Burov óvatosan körülnézett, hogy megállapítsa a helyzetüket, latolgatta, merre lenne a legjobb továbbmenni. A szántóföld végében meglátta az állomás melletti vén fák nyújtózkodó koronáit, közelebb, a dombhajlatban néhány kertes ház, egy-két boglyányi nyáron gyűjtött széna, istállók és csűrök sötétlettek. Lejjebb, a folyócskánál, a kertek végénél, a cserjés mögött árválkodva feketéllett a fürdőház — volt ott egy palló, jutott Burov eszébe, ott biztosan át lehet kelni a lovakkal a túloldalra. De amíg be nem sötétedik, megláthatják őket a szántón, és abban az ügyben, amelyben ők jártak, jobb volt elkerülni a tanúkat. Még inkább a kutya policájokat. Ha a policájok észreveszik őket, akkor számolhatnak azzal, hogy minden elveszett, el kell tűnniük az erdőben, minél messzebbre kerülni az emberektől és főleg Mosztyiscsétől. Nem, várni kell, egy félórát vagy még többet is, míg be nem sötétedik, és aztán elindulni az állomás felé. Vojtyik leverten ült gőzölgő, zömök lovacskáján, meggörnyedve az átázott házi posztótakaró alatt, s bánatosan tekingetett a szántóföld felé. Burov feléje fordította a kancát. — Odanézz! Megérkeztünk — intett az állomás felé. Vojtyik nedves válla, amely fölött rézsűt meredt hosszú „dra- gunkájának” csöve, borzongva megrázkódott. Fekete sapkájának hosszú ellenzője alól kivilágló sovány, borotvát ki tudja mikor LÁTÓHATÁR
