Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Csicsay Alajos: A nagyapa

tünk volna akkor jönni, mikor már a família zöme összeverődik. A nagyfater akár napokig agonizálhat. Csupa unalom az ilyen várakozás. Elmenni illetlenség, beszélgetni sem ildomos. Imádkozzunk talán, mint a vénasszonyok szoktak? Tényleg, mit kívánhatnék az öregnek búcsúzóul? Hogy odaát szebb életet éljen, mint itt az árnyékvilágban? Kevesebb pálinkát igyon és néha ismerje meg az unokáit, ha hangos dicsértessékkel ráköszönnek az angyalok között? Vagy mondjam neki azt, hogy nagypapa, ha legközelebb tarhonyát pirít, nekem is adjon belőle egy kanállal?

Mik nem jutnak az ember eszébe, atyaúristen!

Hatalmas uszály pihent a Dunán, cukorrépára várt. Mikor megérkeztünk apámmal, már késő este volt. Árnyak libegtek a fák között, a Duna feketén csillogott. Egyáltalán nem féltem, hiszen velem volt apám, akinél erősebb embert nem ismertem. Miközben a viharlámpák fényénél talicskázta be a répát az uszály gyomrába, lengett alatta a keskeny palló. Tudtam, hogy nem esik le róla. Nagypapa egy fatönkön ülve nézte, és számolta, hányszor fordul. Az utolsó térésnél kimondta a végeredményt, eggyel kevesebbet, mint apám. Apa előbb vitatkozni próbált, aztán, mint a megjuhászodott kutya, behúzott nyakkal, az öreget követve bebújt a kunyhóba, hogy aláírja a cédulát.

— A céget nem szabad becsapni, fiam! — mondta dorgáló hangon az öreg, s közben megkeverte az öntöttvas kályhán piruló tarhonyát.

Éhes voltam, de nem sürgettem apámat, hogy menjünk már haza. Megvártuk, míg a nagypapa elfogyasztja a vacsoráját, jó éjszakát kívántunk neki, és csak ezután indítottuk útnak az ökröket. Lassan cammogtunk végig a szűk lénián, s engem közben álomba ringatott a szekér. Hol fölébredtem, hol elaludtam, s egyszer félálomban azt kérdeztem az apámtól:

— Ugye, a nagypapa rossz ember?

— A céget képviseli, fiam. ö az átvevő — mondta, és rám fújta a cigaretta- füstöt, hogy elriassza rólam az éhes szúnyogokat.

Otthon apám annyi talicska répát vallott be anyámnak, amennyit a nagypapa mondott. Csak én tudtam, hogy eggyel többet tolt a hajóra, de nem árultam el. Lefekvés előtt odabújtam anyámhoz és azt kértem tőle, hogy másnap ebédre tarhonyát pirítson.

Néztem a kis öreget a duzzadó párnák közt. Komikus látvány volt, ahogy kopasz fejére báránybőr sapkát húztak. Furcsa glóriával állít majd be Szent Péter elé. Odacsoszog hozzá botra támaszkodva, szerény köhécseléssel, s a gön- dörszakállú égi szolga megkérdezi tőle:

— Vendel fiam, megtisztálkodtál-e lélekben, mielőtt útnak indultál az Or elé? ‘ ^ i>^j

— Tudja fene — szól vissza mogorván az öreg. Éppen úgy, mint az imént a feleségének, mikor az odahajolt a füléhez:

— Vendel, nem innál egy korty szilvóriumot?

— Tudja fene — ez volt a szavajárása, ha főbenjáró dologban kérdezték a véleményét.

Bezzel akkor nem tétovázott, amikor apám a jussát kérte tőle.

Anyám ötlete volt, ő akart mindig meggazdagodni. Illetve nem is magának, nekem szeretett volna többet. Mindössze fél hold földről volt szó. Kétségtelen, hogy apámnak megvolt rá a jussa.

— Menj, kérd el tőle! — unszolta őt anyám. — Ha csak takarmányt termelünk rajta, akkor is megéri. Később ültetünk bele barackfát, meg almafát, hogy a gyereknek legyen mit piacra hordani.

Apám az országút szélén fogta ki az ökröket a járomból. Takarmányt vetett eléjük, hogy nyugton legyenek, míg ő az apjával tárgyal.