Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Csicsay Alajos: A nagyapa

Tóth Vendel lovai már a kocsi előtt álltak, indulásra készen. A gazda éppen a gyeplő után nyúlt, mikor megjelent előtte a fia, akár egy középkori jobbágy, kalaplevéve, alázatosan.

— Édesapám, ha meg nem sérteném, a fierdei föld ügyében jöttem...

— Ügyében! Jó, hogy ügyvédet nem hoztál magaddal.

Pár pillanatig hallgattak, aztán az öreg szólalt meg.

— Mondd csak, mi van azzal a földdel?

— Semmi sincs vele, csak úgy gondoltuk az asszonnyal, hogy engem illetne meg, mivelhogy édesanyám meghalt.

— Nocsak! Fejem fölül a tető nem kéne?

Apám rettenetesen szégyellte magát.

— Gyere közelebb! — intett fejével apámnak, s keményre fogta az ostor nyelét. — Hát akkor nesze! — s ütlegelni kezdte az apámat.

Apa egy lépést sem hátrált. Láttam, hogy szeméből kibuggyant a könny.

— Miért a gyerek előtt? — mondta, de az öreg mintha nem hallaná, csak csépelte őt egyre hevesebben.

— Megtanítalak én téged tisztességre, te kutyafajzat — s az utolsó ütéseket a lovak farára mérte. Azok úgy megugrottak a kocsival, hogy az öreg feje hát- rabicsaklott és kalapja az ülés mögé, a kocsiderékba pottyant. Messzire virított rózsaszín fejebúbja. Riadtan néztem, amint elszáguldott mellettem.

Apám a térdéhez csapdosta porba hullt kalapját, az ökrök nyakára ráillesztette a jármot, s aznap keveset beszélt. Egy mondatára emlékszem csupán, ebéd után mondta, miközben meggyújtotta a maga sodorta cigarettát.

— Az ember az apjának köszönheti az életét.

Sokáig bámultam széles homlokát és egyre kopaszodó fejét. Azelőtt sohasem néztem meg ilyen alaposan. Nem tűnt fel, hogy kiálló pofacsontjai vannak, akárcsak Tóth Vendelnek. A kettő között a korkülönbségen kívül csak annyi volt az eltérés, hogy apám egy fejjel magasabbra nőtt.

Egyre többen lettünk a végóráit élő nagypapa körül. A nagy család tagjai mint a kísértetek érkeztek, nesztelenül, mintha attól féltek volna, hogy elriasztják a közelben ólálkodó halált. Mi Elvirával az ablakhoz szorultunk, s vigyáztunk, hogy a hátunkkal ki ne rekesszük a fényt. Az asszonyok gyertyákat gyújtottak és a suttogásukból kivettem, hogy az utolsó kenetet feladó papot várják.

Az jó lesz, ha most Tóth Vendel homlokát, ajkát és végtagjait bekenik jóféle olajjal. A végén még szentet faragnak belőle a jelenlétemben. Majdnem elnevettem magam. Vajon tudja-e, érti-e, mi történik körülötte? Erzi-e, hogy mi most azért jöttünk ide, mert meg akarjuk látni, miként röppen el belőle a lélek?

Az öregasszonyok a rózsafüzéreiket csörgették, és nyögdécselve tették le ünneplő szoknyába bújtatott feneküket a glédába állított székekre.

— ... legyen meg a te akaratod, miképpen mennyben, azonképpen itt a földön is — mormolták.

Férfit alig láttam közöttük. Ilyesmi nem volt szokás mifelénk. Ha apám élt volna, biztosan őt küldi ide helyettem anyám. Pedig az öreg nem jött el apámat megnézni, még a halottas ágyán sem. A rokonok véleménye szerint amiatt a nyavalyás fél hold föld miatt. Pedig nem vettük semmi hasznát. Csupán három évig műveltük. Először kölest vetettünk bele, de azt kifürödték a verebek. A második éven búzát, azzal sem jártunk jobban. A harmadik esztendőben a kukoricánkat szarvasok tarolták le.

— Átok van rajta — állapította meg anyám.

Mikor pedig apám ágynak esett, nem üzente meg a nagypapának, hogy mit állapított meg az orvos. Rövid két hónap betegség után elment. Azóta tudom, milyen a szeme a halálra érett embernek. Mintha fakó színű üvegből volna. Ha