Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Csicsay Alajos: A nagyapa
CSICSAY ALAJOS A NAGYAPA I g az, hogy maga elbeszéléseket ír? — bökött meg a kérdéssel egyik útitársam. Mit lehet ilyesmire mondani? Jobb, ha az ember csak egyszerűen bólint, aztán gondoljon az illető, amit akar. Hangsúlyával már úgyis elárulta, fütyül az egész irodalomra, minek hát magyarázkodni, hogy így meg úgy az alkotás. — Szóval igaz — állapította meg, s mivel erre sem reagáltam, tovább beszélt. — Én műszerész vagyok, s amint mondják, a legjobbak közül való, de soha nem értettem, mire jó a vers meg a próza. Ne vegye tőlem zokon, de puszta fecsegésnek tartom. Az egyenes, tiszta, tömör beszédet szeretem, aminek értelme van, minden más üres szócséplés. — Hát igen — mondtam közömbösen, amivel, úgy látszik, ingerelhettem őt, mert felháborodva válaszolt: — Azért ne gondolja, hogy hülye vagyok — és szavalni kezdte Petőfit, Adyt, József Attilát, persze azokat a verseket, melyeket még az iskolában tanult. — Egészen jó — mondtam —, még a kötőszókra, névelőkre is emlékszik. — Nem nagy tudomány. A klasszikusokkal nincs is semmi bajom. Én csak a mai irodalommal állok hadilábon. Manapság az nem ír verset, aki nem akar. Mindenféle sületlenséget közölnek az újságok. No, meg az a rengeteg novella! Némelyiknek se füle, se farka, az első bekezdés után bosszankodva teszi le az ember. Pedig egy-két jó történetet én is el tudnék mondani. Szinte sejtettem, hogy ide akar kilyukadni, hogy meg szeretne ajándékozni a történeteivel, s én legyek neki hálás érte. Kezdtem ideges lenni. — Megmutassam, hogy tudnék elbeszélést írni? Talán még regény is, ha nekidurálnám magam. Homlokomat kiverte a veríték. Ha nem vonatban ülünk, biztos, hogy valami ürüggyel faképnél hagyom, de gondolva, hogy egy jó óra múlva úgyis leszállunk, egye fene, mondja hát, kibírom. Meglepett, hogy már az indítása egészen jól sikerült, s a története egyre jobban érdekelt. Szó nélkül végighallgattam. Szokásomhoz híven, azon a napon is a reggeli vonattal érkeztem. A konyhában áporodott levegő fogadott. Anyám a sparhelt körül tett-vett, s mikor a csomagjaimat leraktam, ahelyett hogy hellyel kínált volna az asztalnál, így szólt: — A nagypapa haldoklik. Ébreszd fel a feleségedet és menjetek, köszönjetek el tőle! Mindezt olyan természetesen mondta, mintha arra biztatott volna, hogy kísérjem ki az öreget az állomásra, mert hosszabb utazásra szánta el magát... A nagyapát a konyhában találtuk. A priccset ágyazták meg neki. A fejét és a derekát úgy föltámogatták párnákkal, hogy nem is feküdt, hanem ült. A helyiségben rend és tisztaság volt, meg rengeteg szék. Ügy látszik, tényleg a végét járja az öreg, gondolom, különben minek hordták volna ide ezt a sok széket. Tudtam, hogy az egész rokonságot összecsődítik, meg azt is, hogy anyámat hiába várják. Mi az ördögnek siettünk ennyire, ráér-
