Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
477 lehet táplálni (és mesterségesen!). A főorvos hivat, okosan akar velünk beszélni. Intézetbe kell adnunk Ferikét! Megtettünk mindent, ami ezután következik ... azért nem meri vállalni a felelősséget... Nem meri hazaadni Ferikét ... Tiltakozunk. Küldjék az asszonyt tanfolyamra!... Tanítsák meg a szondázásra! Ügyes, biztosan elsajátítja! A főorvos hajthatatlan, a fejét rázza. „Hogy néznek ki? Tekintsenek a tükörbe! Maguk még fiatalok! Mégis, hogy képzelik?! Legyen eszükl” ... Nem!... „Mindent elintézek, csak alá kell írniuk.” ... Csak a beleegyezésünkre van szükség! ... „Az intézet nincs messze, gyakran láthatják.” Nem írjuk alá ... Előbb megnézzük a kastélyt... belülről... Ne ijedjenek meg attól, amit látni fognak! Ne feledjék: az ő betegsége igen ritka, nincs rá külön intézet!” ... Ellátogatunk Szalatnára... Apáca vezet végig a termeken, szobákon. Mindenhol rend és tisztaság. Nagyobb tisztaság, mint a kórházban! ... De az ágyakban fekvők!... „Belehalok, ha itt kell élnie 1” — mondja az asszony. Ügy érzem, én is! Túléljük... Minden szabad időnket ott tölthetjük... Ki játsszuk a főnővér [ragaszkodik a hivatalosan megállapított látogatási napokhoz!) tilalmát. Emerencia a cinkosunkká válik— segít. A legváratlanabb időpontokban állítunk be ___(Feleségem mulasztáson szeretné érni a nővéreket, hogy hazahozhassa Ferikét, de nem sikerül.) ...Késő este (elment a busz!) gyalogosan távozunk... Megtámadnak a puszta falkába verődött kutyái ... Kövekkel védekezünk ... Máskor meg — nappal — utánunk kiabálnak, kicsúfolnak a tanyasi gyerekek ... A gyerekek ... A gyerek! A karomon! A zihálás csendes hörgésbe ment át... Most mit tegyek, hová szaladjak, hová?! Sehová! Sehová az égvilágon! Az egyik horkanás picikét erősebb volt, mint a többi, majd sóhajtássá változott, s nem követte másik... Kiáltani akartam, de nem jött ki hang a torkomon ... Először a homloka lett fehérebb, kisvártatva az arca, végül a nyaka. Szemlátomást vonult el belőle az élet. Pisze orra tövében, az imádott szeplők társaságában néhány apró verítékcsöpp csillogott... Szerettem volna megsemmisülni ... Visszafektettem Ferikét a kiságyba. Csak most láttam, hogy egészen végigéri. Eddig ezt nem is vettem észre... Azt is csak most tudatosítottam, hogy néhány nappal karácsony előtt múlt hatéves. (Doktor Thomesz nem tévedett!) Átmentem a másik szobába, és először gyengéden, majd erélyesebben megráztam az asszonyt. — Hány óra? — kérdezte. (Millió évig kellene élnem, hogy elfelejtsem akkori tekintetét.) — öt perccel múlt éjfél... Kelj fel! Meghalt Ferike ... Képtelen voltam sírni. Mindenkit felköltöttem. Nevelőapám hozott egy üveg fehér bort, azzal mostuk le. Azután visszaöltöztettük az ünneplőjébe, amiben hazahoztuk. Még éjszaka elmentem nevelőapámmal a temetkezési vállalat raktárába, kiválasztottuk a koporsót meg a szemfedelet és kiskocsin hazaszállítottuk. Majd ismét fordultunk egyet, és elhoztuk a ravatalt a hozzá tartozó kellékekkel... Felforgattuk az egész szobát, letakartuk a tükröket... „Legjobb, ha most elfoglalják magukat valamivel” — hallottam anyámat, amint nagyanyámhoz beszélt. Hajnalra elkészültünk a ravatallal. Felemeltem Ferikét a kiságyról — a háta még forró volt! — és belehelyeztem a koporsóba. A feleségem melléje fektette kedvenc játékát — a csecsemő nagyságú néger babát. Egy szaloncukrot is
