Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét

kapott... Azután feltettük a koporsót a ravatalra. Végre körül lehetett ülni a fekete rojtokat és őrizni a gyerek álmát.

— Legyetek nyugodtak, amíg megkapjátok a járásról a segélyt, addig előlegezem a temetkezési költségeket. Csak a papot, a sírásókat, meg az okmánybélyegeket fizessétek ki! — mondta anyám valahol messze. — Sírhelyünk van. Bólintottunk. Semmi pénzünk nem volt félretéve.

Reggel gyászruhába öltöztünk és készültünk a városba, elintézni a rengeteg intéznivalót.

— Az orvossal kell kezdeni! — oktatott nevelőapám. — Csak azután következhet a többi... Itt a cédula, anyád leírta pontról pontra az egész ügymenetet. A sorrendre ügyeljetek! És hazudjatok!: ne azt mondjátok, hogy éjfél után öt perccel hunyt el, hanem azt, hogy öt perccel éjfél előtt. így nyertek egy teljes napot! Ezt véssétek az eszetekbe! Január elsején — újév napján nem temetnek! Amúgy meg még szilveszterkor letudhatjuk a végtisztességet!

Elindultunk.

Még a sarokra sem értünk ki, amikor sietős lépteket hallottunk a hátunk mögött, majd elhangzott a megszólítás:

— Hé, ne siessen, várjon csak, szomszéd!

Megálltunk.

A Škrabák házaspár volt az. Karonfogva igyekeztek valahová. (Nem munkába!) Mihelyt utolértek, az asszony gúnyosan rámtámadt:

— Nem felejtett el valamit?

Értetlenül bámultam rá.

— Gondolkozzon csak . .. tegnap ... — próbált segíteni a férje.

Vállat vontam. Semmi sem jutott az eszembe.

— Ejnye, ejnye! — pirított rám Skrabákné. — Hát a telefon! Emlékezzék! Elfelejtette kifizetni a beszélgetést!

— Az ötven fillért! — mondta Škrabák.

(Hatvanötben még csak ötven fillérbe került egy telefonbeszélgetés.)

Elkezdtem kotorászni a zsebemben .. .

— Különben hogy van a gyerek? — kérdezte Škrabákné a feleségemtől.

— Kiszenvedett — válaszolta az asszony. — Most megyünk intézkedni.

— Jól járt! Fogadja őszinte részvétemet! — mondta Skrabákné, és a feleségem keze után nyúlt. (Nagy szerencséje volt, hogy megúszta csonttörés nélkül ezt a mozdulatot!)

— Igazán nem azért... — magyarázkodott Škrabák — de beláthatja ... hová jutnánk, ha mindenki. . .?

A többit nem hallottam ... A fülem furcsán csengett-bongott. Lázasan forgattam ki a zsebeimet, egyiket a másik után: nem volt nálam ötven fillér. De ha lett volna, bizonyára akkor sem találom meg, mert a szememet addigra elborították a jótékony könnyek. A következő pillanatban már hangosan, gur- gulázva sírtam a Sörház utca sarkán. Ügy sírtam szégyenemben, mintha Ferike épp abban a minutomban halt volna meg, s nem öt perccel éjfél után, illetve öt perccel éjfél előtt, ahogy azt hazudni készültünk.

Tulajdonképpen nem értem, a mai napig miért érzek gyűlöletet Skrabákék iránt. Hiszen ha ők nincsenek, meglehet, hogy mindmáig nem tudtam volna sírni.