Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Ardamica Ferenc: Hazahoztuk Ferikét
Felragadtam a kiságyból a fiamat, hogy utoljára megmutassam neki a rádióbácsit, a falánk pőknénit a sarokban, meg a szaloncukrokat a karácsonyfán — mindent, amit annyira kedvelt — de elkéstem. A pillák ismét lecsukódtak. E szemek nem fogják már soha követni nyáron a fecskék röptét. Tehetetlenül álltam a gyerekkel, nem érezve a súlyát. A szoba elsüllyedt... Én, az ifjú apa, csecsemőt tartottam a karomba ismét, mint ott, tizenkilenc évesen, a kórház gyermekosztályának folyosóján, amikor a kezembe nyomták és közölték, hogy beteg, „nem lesz belőle semmi” — és nem hittem ell (A szülészeten, ahol a szülést elpuskázták, még ennyit sem mondtak. Hallgattak, mint tetű a var alatti) Hogy is hihetne el ilyet egy szülői Kivált, ha a gyermeke még nyolc hónapos koráig fejlődik... Azután, amíg él, mindig van remény. Máshol is vannak orvosok! Nem is akármilyenek! És klinikákl Utazunk! Van még mit eladni: ékszer, festmény, régiség, bútor (nagyanyámnak), könyvek (nekem). Egy egész könyvtár! Később már nincs semmi, csak a szörnyű diagnózis: a nehéz szülés okozta agybénulás, amivel nincs mit kezdeni. Az egyik orvosprofesszor tornáztatni akarja, a másik műteni. A tornáztatástól eszméletét veszti, a műtétről az előzetes vizsgálatok után lemondanak. Lemondanak Ferikéről ... Nosza, külföld. Ott élnek az igazi agyszakértők! Nem, Nyugat szóba sem jöhet, ott fizetni kell (nincs már miből!), Leningrád volna az igazi! Lenin- grád az igazi: általános iskolás színvonalú orosz nyelvtudásommal fogalmazom, írom a levelet, csatolom a dokumentációt... Várunk ... Reménykedünk ... Amíg él, mindig van remény... Ugye megmondtam, hogy válaszolni fognak! Itt van, megérkezett! Tépjük, szétszaggatjuk az azbukás borítékot... Igen, minden anyagi ellenszolgáltatás nélkül... sajnos ... Micsoda lesújtó szavak! Az agybénulás egyelőre gyógyíthatatlan ... folynak bizonyos kísérletek ... majmokon ... bizakodjunk ... hatalmas léptekkel fejlődik az orvostudomány ... Az orvostudomány igen. Ferike nem! Ferike élőhalott... teljesen béna. Lassan a táplálékot sem tudja magához venni... Az asszony minden nap hajnalban kel, fél hétig eteti, háromnegyed hétkor Ferike kihányja az ételt ...........Vajon m aradt-e benne valami? Most hogy menjek el munkába?” ... Tehetetlenségemben az üveg után nyúlok, iszom ... Részegen hordanak haza... Azután abbahagyom ... Rájövök, az alkohollal nem oldok meg semmit... és — nem is telik rá ... no meg a nyombélfekélyem sem bírja ... Minden összekeveredik bennünk! Ügy, mint Ferikénél a nappalok az éjszakákkal... Ferike többnyire nappal alszik, éjszaka fenn van... S ha nem foglalkozunk vele, sír ... Egyre fáradtabbak leszünk, kiadatlanabbak... egyre elkeseredettebbek... Az évek múlnak— Thomesz doktor (családunk hajdani barátja) szerint háromévenként várható a krízis... „Ha túljut a harmadik életévén, megéli a hatot, ha azon Is túljut, a kilencet, és így tovább”) És így tovább... A hármat megélte... Milyen jó, milyen szerencse, most legalább három évig nem kell aggódnunk az életéért... Ez azért jó, mert most már a magunk egészségéért Is aggódnunk kell... Kezdünk kikészülni. Éjszakánként a feleségemmel váltjuk egymást. Négy óráig tart egy szolgálat. De néha, amikor egyikünk-másikunk nem bír vagy nem akar felébredni, még tovább... Egy éjszaka teljes a zűrzavar, összekevertük a szolgálatokat, kinek van igaza?, verekszünk ... Azután, mintha mi sem történt volna, mixeljük Ferikének az ételeket... Nehogy egy morzsa is kerüljön belé, mert akkor kihányja, és kezdhetjük az egészet elölről... élőiről... elölről... hol tartunk most? ... ez mi volt? — ebéd? ... vacsora? ... Bele kell őrülni! Ez a gyerek elfelejtett enni! Ferike rohamosan fogy, kezd kiszáradni. A bőre ráncos ... Szaladunk az orvoshoz... pár napra benn kell hagynunk a kórházban ... igen ... kivizsgálások ... az eredmény ... Az eredmény olyan szörnyű! Ferikének megbénultak a nyelőizmai. Ezentúl már csak gumicsövön keresztül
