Irodalmi Szemle, 1989
1989/5 - Keszeli Ferenc: Groteszk heroida; Cím nélkül
C.ÍM NÉLKÜL Sokat virrasztottunk húsz év során. Tíz évet? Húszat? Ültünk vonaton félezer évet, s a talpfát megettük magunk alól. A síneket elkocsmáztuk, a menetrendet toronyórára cseréltük, az órát időre, s időtlenségre az akármilyen időt — idétlenül. De mindig azért, hogy ne kelljen soha megérkezni, hogy ne kelljen elérni soha a vonatot. Neveztük egymást Garcíának, Józsinak, előléptettünk három kalauzt, egy részeg pályaőrt a sínek közül, s a bakter lányát a kút mögül, mikor guggolva, alulról mosdott — szép szemérmetlenül. Láttunk pilótát — százat is. Elegánsokat, mint a kardvirág. Láttunk stewardesseket, szagosakat, mint az Ibolya. Bérkocsisokat — rengeteget —, kik szereztek zenét, cementet, farmert, s ettek piros salátát fekete pudinggal, sárga asztalnál, lila teraszon. Néztük a karmester nyilatkozatát, aki Bachtókot mondott a színe elé négykézláb járuló riporternek — magyarosch nyelven, keddnek esteién. Nyár vége volt, mint mindig — mesebeli hóval a roskadozó háztetőkön, roskadozó háztetőkkel az ocsmány hó alatt, merev ocsmánysággal a tetves roskadozásban. Kit kérdeztél, hogy: merre kell menni Kelle- mellre? Hogy merre a kín, s kell-e azt szívni mellre; merre kell terelned utódod oskolába? Arra-e , amerre amúgy is viszi lába, netán amarra — hogy hamarra érjen oda, hol áll a tábla, mely táblán írva áll: hülye vagy Józsi, vagy García, esetleg Endre! Hányan is utasítanak naponta rendre téged is, az élet méltóságrohasztó oskolájában? Kihagyhatnám e kacsázó szakaszt e versből, mely jóllehet: ócska szecska csak és
