Irodalmi Szemle, 1989

1989/5 - Duba Gyula: A könyvek lázadása az író ellen

felől időnként téli szelek fújtak, és az utcákon fázósan siettek az emberek. Ekkor érkeztek a festők, meszes létrákkal, vödrökkel, és a mesterük határozott utasításokat adott az írónak és családjának. Parancsai nyomán felborult a szobák rendje, a belső tér megváltozott. A tárgyak elmozdultak helyükből, a bútorok mozogni, csúszkálni és ügetni kezdtek: festői összevisszaságban összeverődtek a szobák közepén. A helyiségek addig csak csúnyák voltak, most kiblr- hatatlanokká váltak, kamrák, raktárak és szeméttelepek alakját vették magukra. Elárvultak a csillárok, a képek élükre állítva sötét sarkokba vonultak, és a szőnyegek kövér hurkákká göngyölödve lesték, mikor botlik beléjük az író, az író neje és gyermekei. Minden tárgy megtagadta önmagát, mély rossz- indulatról tett tanúbizonyságot. A rend, a nyugalom, a megszokás békés öröme eltűnt, mint a meglett férfi ifjúkori álmai. Az író — amúgy is magányos lélek

— száműzöttként bolyongott a kietlen szobákban, határozottságát, munkabírását és életkedvét — régi énjét keresve. Hozzátartozói is morcosak, életuntak voltak. Csak a festők élték világukat, fütyörészve mászkáltak ollós létráikon, mint jókedvű gémek a lakásban, hersegve kaparták a falakat, színes porfelhőket fújtak, festéket fröcsköltek, és időnként nagyokat söröztek. Apokaliptikus állapotokat teremtettek.

Az általános felfordulás természetesen a könyveket is érintette. A polcokat szétszedték, a szekrényeket kiürítették. A könyvek elmozdultak helyükről, szétszéledtek és kupacokba verődtek, elöntötték a szobákat, és járhatatlanná tették a parkettát. Minden szabad helyet elfoglaltak, méltatlan helyzetükben is gőgösen pöffeszkedtek. Elsöprő inváziójuk kezdetben mégis örömöt okozott az írónak. A forgatagban régi ismerősöket fedezett fel, elveszettnek hitt kincseket talált. Fontos művek kerültek elő, melyekről régen megfeledkezett. Némely ritka és érdekes példányt hangos örömkiáltással fogadott. Jókedvűen megállapította, hogy az idők folyamán két példányban is megvett fontos műveket. Elhatározta, hogy ha majd rendezkednek, megválogatja, rendszerezi, és témakörök szerint csoportosítva rakja vissza a könyveket. Legszívesebben azonnal nekilátott volna, szíve szerint a padlóra ülne, hogy órákig lapozza, felidézze és birtokba vegye a létüket visszanyert műveket.

Azonban semmiképp nem tehette, mert a festők mestere határozottan, sőt néha kimondottan tiszteletlenül és arrogánsán újabb átrendezéseket, létrával járható utakat és szabad mozgásteret követelt. Dolgoztatta, mint egy igavonó állatot. Az író eközben döbbent rá, hogy a könyveknek fizikai értelemben is súlyuk van. A bennük lévő gondolat szárnyalhat, de papírtömegük a gravitáció törvényeinek engedelmeskedik. A magyar nemzet történelme aranyozott millenniumi kiadásának tíz vaskos kötete néhány áthelyezés után nehezebbnek bizonyult, mint a bennük foglalt, balsorstól terhes magyar évszázadok. A Pallas Nagy Lexikona tizenhat rendes és két pótkötete súlyosabb volt, mint a hatalmas, enciklopédikus rendben szervezett tudásanyag, melyet tartalmazott. S amikor Brehm Állatok világának tízkötetes első magyar kiadását szállította szobáról szobára, mint egy megszállott, úgy érezte, mintha egy elefánt lábát emelgetné. Már azon volt, hogy igaztalan, de indokolt szitkokkal, sőt némi átokkal illesse a nehéz múltat, ám rá kellett döbbennie, hogy a korszerű jelen, a modern időszerűség semmivel sem könnyebb. Faulkner művei, Balzac Emberi színjátékával súlyosbítva, elbírhatatlan tehernek bizonyultak. Amikor a Csehszlovákiai Magyar írók sorozatát kitelepítette a fürdőszobába, már hangosan szitkozódott. S holt volt még akkor Hemingway ős Solohov életműve, a Világ- könyvtár színes kötetei, és Márquez, akinek Száz év magánya sem közelítheti meg az író elmagányosodását, miközben a festők utasítására szobáról szobára cipelte könyveit. A legteljesebb elidegenedés, lihegte, ilyet még Camus sem sejthetett...