Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

szükséges volna, s mint ahogyan a kultúra munkása^ esetleg szeretnék. Egyrészt a már említett anyag: okokból, másrészt pedig azért, mert-, iskolátokban sem folyik kellő mértékű és színvonalú képzőművészeti nevelés. Sem a tanulók, sem a tanítók nem ismerik kellőképben a múlt és a jelen képzőművészetét, márpedig amit nem ismerünk, nem is hathat iánk. Aggaszt az is, hogy közéleti embereink, például a nemzeti bizottságok tisztségviselői vagy a népművelés dolgozói sem ismerik sem a mai képzőművészetet, pedig éppen ők nagyon sokat tehetnének a jelenleginél sokkal intenzívebb terjesztéséért. Ezzel szemben a tapasztalataim azt mutatják, hogy például a papok jóval műveltebbek e téren, a képzőművészetben is sokkal járatosabbak. Vajon miért van ez?

— Nézetem szerint szükséges, hogy művészeink kölcsönösen ismerjék egymást, ismerjék egymás gondolkodását, célkitűzéseit, legyen véleményük egymás műveiről. Érdekelne, hogyan látja ön Szabó Gyula és Bácskái Béla immúr lezárult életművét.

— Ügy gondolom, hogy a művészek — képzőművészek, írók, költők, zenészek, előadóművészek — számára természetes, hogy közeledjenek egymáshoz, hogy ismerjék egymást, egymás munkásságát. Bár meg kell mondanom,, hogyha két grafikus találkozik, egyikük feltétlenül azt gondolja, hogy ö jobb, eredményesebb művész, mint az a másik, ám ennek ellenére én például már vettem részt csoportos kiállításon, kisebb vagy nagyobb csoportban, s mindig jól megvoltunk egymással, tudtunk élénk, termékeny vitát folytatni. Számos alkalommal tapasztaltam már, hogy az ilyen találkozások, beszélgetések és viták áldásos hatással lehetnek a művészek tevékenységére, számos gondolat titsztázódhat a nézetek ütköztetésekor, s ilyenformán gazdagodhat az egyes művészek téma-, gondolat- vagy formavilága. Azért is hasznosak a művészek találkozásai, mert ezáltal jobban megértik egymás műveit, hiszen közöttünk is előfordul, hogy nem értjük meg egymás műveinek mondanivalóját. Bár túl sok idő nincs a találkozásokra és egymás látogatására, mert ha az élet csak látogatásokból és utazásokból állna, akkor mikor dolgoznánk?

Ami Szabó Gyulához való viszonyomat illeti, annyit feltétlenül el kell mondanom, hogy már az is elemi erővel hatott rám, amivel elindult a művészeti pályán. Útmutatóul szolgálhat egész nemzedékeknek az a megható ragaszkodás, amellyel népéhez, Nógrád embereihez kötődött. E vonatkozásban számomra is példával szolgált, mert megerősített a hitemben, hogy a művész számára létfontosságú a hűség, a vonzódás, a kötődés ahhoz a tájhoz és ahhoz a néphez, amelyikkel együtt él. Én eleve erősen kötődtem a Pozsony környéki és a csallóközi emberekhez; aki valamelyest ismeri a munkáimat, az láthatja, hogy sokat foglalkozom a Duna környékével, a vízi élettel, a fűzfákkal. Egyébként történelmileg is kimutatható, hogy a Csallóközben a fűzfának igen nagy jelentőséget tulajdonítottak. A fűzfát mindenre föl lehet használni. Annak ellenére, hogy lebotolták egészen a törzséig, nem pusztul el, azt is kibírta, ha a legnagyobb ágait levagdosták. A csallóközi ember számára a szó szoros értelmében az élet fája volt. Ha valaki bemegy a martosi falumúzeumba, meggyőződhet róla, hogy az épület az ajtótól a falakon át a tetőig jobbára fűzfából készült, a sárfalakat is ffizfakarókból és vastagabb ágakból font sövény közé verték.

Bácskái Béla az iskolatársam volt és egyben jó barátom. Bár képzőművészeti életművét nagyra becsülöm, művészetével nem hatott rám túl erősen és nem befolyásolt, mert az ő téma- és formavilága más, mint az enyém, ő más utakon járt. Inkább hatott rám tiszta emberi jellemével, természetével. Amikor befejezte a főiskolát, hazatért Kö- zép-Szlovákiába, így messze kerültünk egymástól. Bácskái nagyon zárkózott természetű ember volt, s miután csak elvétve találkoztunk egymással, csak keveset beszélgethettünk, ilyenformán eszmei hatást nem gyakorolhattunk egymásra. Kiváló tehetség volt, nagyon intenzíven dolgozott, korai halála nagy veszteség. Ügy gondolom, hogy rövid élete ellenére életműve kerek egész, kiteljesedett. Annyira kiteljesedett, mint a nálunk élt bármelyik mesteré. Olyan hamar eltávozott, hogy szinte nem is volt; rá idő, hogy művészetével hasson rám. Művészi hagyatéka viszont mégsem gyakorolt rám különösebb hatást, s ez annak tudható be, hogy én nem tájfestő vagyok, inkább figurákkal, alakokkal, emberekkel dolgozom, a tájfestés az én munkásságomban csak afféle hiátustöltő. Amivel mégis kétségtelen hatást tett rám, az a műveinek kisugárzása, rendkívüli ereje. Minden képén igen szuggesztív kifejező erőt képvisel a háttér, ha a képeit nézem, szinte érzem a földet, aktivizálja tudatomat az ő művészi gondolatvilága,