Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)
Gömör népének gondolatvilága. Ebben az értelemben van rám hatással Bácskái művészete. — Van-e a képzőművészetnek sajátos küldetése, jeladata, célja? — Én valahogy úgy vagyok a képzőművészeti munkámmal, mint a madár az énekléssel. Ami bennem van, azt igyekszem kiadni magamból. Minden meghatározott cél nélkül, nincs megrendelő, nincs, aki megfizesse, tehát rólam nehezen volna elmondható, hogy a pénz ösztönöz vagy sarkall a munkára. Túlnyomórészt szabadon, belső ösztönzésre dolgozom, anélkül hogy számítanék rá, hogy munkáimat megvásárolja valaki. A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel? A legtöbb munkámat úgy csinálom, mint a pacsirta, amely valamilyen belső indíttatásra énekel egyet, ha éppen kedve van hozzá, ha egészséges, és fel tud röppenni a magasba. Hogy mi célból alkot a képzőművész? Én azért csinálom, amit csinálok, mert valamiféle belső kényszer hajt, kényszerít az önkifejezésre, kikívánkozik a bensőmből a mondanivaló, úgy érzem, ki kell fejeznem a gondolataimat, az érzelmeimet. Szóval az én esetemben célként azt lehetne megjelölni, hogy mindazt, amit az érzékszerveimen fölszívok magamba a környezetemből, az engem körülvevő világból, színek, formák, vonalak és más képzőművészeti eszközök segítségével közvetítsem, továbbítsam mindazoknak, akik vonzódnak a képzőművészethez, akiket érdekel, hogy egy művészben milyen gondolatokat ébresztett ugyanaz a valóság, amely egyébként mindenki más számára hozzáférhető, s akiket érdekel, hogy egy képzőművész hogyan látta és értelmezte ugyanazt, amit esetleg ők is látni és tapasztalni véltek. — Mi az, amit nagyon szeretne még a jövőben megfesteni, megrajzolni? — 0, erre nagyon nehéz válaszolni, mert számtalan ilyen dolog van. Nos hát — egyébként sokszor gondolok rá — mindenekelőtt szeretnék olyan képet festeni vagy rajzolni, amivel tökéletesen elégedett lehetnék. Amit eddig csináltam, igyekszem elfelejteni, sokszor nem is veszek tudomást róla, hogy van. Szeretnék egy nagyméretű olajfestményt alkotni, mely akár azt a címet is viselhetné, hogy Európa elrablása, olyasmit, amiben dióhéjban benne lenne Európa története. Vagy valamit a múltunkból, ami megörökítené a parasztságunk vagy a munkásság történetét, szeretnék valami monumentális, megrázó modern képet festeni, szóval egy nagy, katartikus hatású képet ... Valószínű, hogy a jövőben sokkal több időt fogok szentelni a festészetnek, mint a grafikának, kisgyerek korom óta igen élénken foglalkoztat a színek gazdag világa, s az igazság az, hogy ez ideig elég keveset festettem. Szeretnék kijárni a Dunára, szeretném festeni a Duna-part változatos részleteit, az erdőket és a természet más csodáit... — Idehaza és külföldön elé sok helyen állított már ki. Fontos az ön számára a kiállítás? Más művészek kiállítását is szívesen megnézi? — A kiállítás természetesen az én számomra Is fontos. A kiállítás olyasmi a képzőművész számára, mint az író számára az író-olvasó találkozó. Lehetőség a néző és a művész közötti néma eszmecserére, párbeszédre... Én magam nemigen járok más művészek kiállítására. Azért nem, mert zavar a munkámban, s talán azért sem, mert így védekezem, hogy más képzőművészek befolyása, esetleg nem kívánt hatása alá ne kerüljek. — Tudom, hogy egyik kedvtelése a sakk. Ezt olyan művei is jelzik, mint a Sakkcsendélet, a Sakkozók és kibicek, sőt Kis sakkrománc címmel sorozatot is készített. — A sakk valóban egyik kedvenc hobbim. Ha csak tehetem, miden csütörtökön eljárok a sakk-klubba. Szeretek sakkozni. A sakk azon túl, hogy egészséges agytorna, módot is ad a társasági életre, a barátkozásra, az emberek jobb megismerésére... (1987. január)
