Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

déssel fogadom például az elektronikus gépekkel létrehozott „művészi alkotásokat”, mert ezek keletkezésénél hiányolom az embert. Nem tudom, idővel hová fejlődik ez a fajta gépi művészet, de ha netán eljutnánk oda, hogy csak ilyen módon készülnének képzőművészeti alkotások, akkor félő, hogy a képzőművészetből eltűnik az ember a maga érzelem- és gondolatvilágával. Bűn volna, ha korunk művészei nem fejeznék ki a ma emberének bonyolult létét, mélységeit. Mert arról ne feledkezzünk meg, hogy fejlődésben vagyunk, a fejlődés szükséges. Egyes elméletek szerint az emberi nem fejlődése spirálvonal szerint folyik. Csakhogy a spirálvonalt követő mozgás kétféleképpen történhet. Ha egy pontból kiindulva tekeredik, mind magasabbra és magasabbra jutva, akkor ez fejlődést jelent. Ez a fejlődő spirális. Csokhogy van olyan mozgás is, amely visszafelé halad, a magasabb szintekről egyre lejjebb és lejjebb, a spirális kiindulópontja felé. Ez nem más, mint visszafejlődés. Ez a visszafejlődés spirálisa. Az az érzésem, hogy nem minden mozgás előremutató, nem minden változás jelent fejlődést. Közben persze arról sem feledkezhetünk meg, hogy az emberi társadalom „fejlődésnek” nevezett mozgásában létezik körvonal is. Ebben az esetben körbe jár az ember, amit egyes elméletek stabilitásnak neveznek. Ezt a köralakú mozgást előidézheti egy bizonyos tehetetlenségi energia hatása is, de bizonyos társadalmi erők is irányíthatják. Eszerint az adott társadalom élete körpályán mozog, ami nyilván azt jelenti, hogy sem előre, sem hátra nem megy, tehát stagnál. Mondanom sem kell, hogy az efféle „fejlődés” a helybenfutással egyenlő ... Van egy sorozatom, melyet az embernek és környezetének szenteltem, e sorozat darabjaiban az ember problémáival foglalkozom, a környezetszennyeződéssel, az atom- és neutronbombával, az elgépiesedés folyamatával — mely minden tekintetben elsilányítja az embert —, az emberiséget fenyegető katasztrófákkal; például a genetikusok előrejelzései azt sejtetik, hogy bizonyos genetikai zavarok, katasztrófák következtében az emberi nem elöregedhet, beállhat olyan helyzet, amikor nem születnek többé csecsemők, a Föld öregek bolygója lesz és így tovább. Magam is úgy érzem, hogy műveim többségében ott van az ember, a nem figurális, absztrakt műveimben is mindenütt megtalálható. Munkásságom egyik fő programja, hogy szüntelenül az ember álljon munkáim központjában.

— Hisz-e s mennyiben hihet a művész a művészet társadalmi hatásában, abban, hogy az emberek figyelnek a művész szavára, s művei hatására esetleg mások, megértőbbek, emberibbek lesznek?

— Azt vallom, hogy nemcsak kenyérrel él az ember. Nemcsak anyagi kultúrája, hanem szellemi kultúrája is van, s ennek tudatával kell élnie. Vallom, hogy a művészetnek hatást kell gyakorolnia a társadalomban, s bizonyára hat is. De sajnos lépten- nyomon azt tapasztalom, hogy a kultúrának egyre kisebb a hatása a társadalomban, csökken iránta az érdeklődés, fogy a művészetet befogadók száma. Nem tudom pontosan, mi lehet az oka, hogy mind kevesebben vásárolnak képzőművészeti alkotásokat, lehet, hogy nem futja rá a pénzükből, persze ennek ellentmond, hogy a festmények, grafikák az elmúlt években nem drágultak (én például egy grafikámért húsz évvel ezelőtt 150 koronát kaptam, ma is ugyanannyit kapok...). Ennek ellenére nem terjednek megfelelően a képzőművészeti alkotások. Ezt illetően kollégáim is panaszkodnak. De ha vesznek is valamit az emberek, mit vesznek? Olyasmit, ami hangulatilag hat rájuk, egy szép virágcsendéletet, egy tájképet... A tematikus dolgok nem túlságosan érdeklik őket. Szinte magától értetődően vetődik fel a művészekben a kérdés: miért alkossanak tematikus műveket, ha azok egyszerűen nem kellenek? Ügy vélem, hogy a képzőművészeti alkotások vásárlásával az eddiginél többet kellene törődniük vállalatainknak, üzemeinknek, hogy több pénzt fordítsanak szobrok, festmények, rajzok, grafikák vásárlására. Mondok egy példát. Egy vállalat, miután kimerítette a maga „keretét”, teszem azt egy üléstermet „feldíszített” képzőművészeti alkotásokkal, legfeljebb vesz még a folyosókra néhány képet, azzal az ügyet le is tudja, több pénzt ilyen dolgok vásárlására már nem ad. És hasonló a helyzet a mezőgazdasági üzemeknél is, nagyon csekély összeget szánnak művészeti tárgyak vásárlására, de az a benyomásom, hogy általában a kultúrára, a művelődésre is. Például én nem hiszem, hogy a mezőgazdasági üzemeknek jól fölszerelt szakkönyvtáraik volnának. Ogy érzem, hogy a képžômfivészet nagy hatással tudna lenni a társadalomra, az emberek szépérzékének a fejlesztésére, érzelem- és tudatviláguk gazdagítására. Ennek ellenére egyre kisebb hatást gyakorol és nem terjed olyan mértékben, mint ahogyan a nevelő hatás végett