Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FIGYELŐ - Nagy József: „A pacsirtától ki kérdezi, miért énekel?” (Kövesdi János interjúja)

hatom, hogy itt a nemzetiségek együttélését tekintve baj nem volt, egészen Hitler fellépéséig, vagyis míg el nem érte ezt a területet is a nemzetiszocializmus, a nácizmus szelleme ... Szerintem akkor tört előre a mi tájainkon is a nacionalizmus, azóta érzem, hogy létezik egyfajta rejtőzködő nacionalizmus... Egyébként a nacionalizmus tőlem mindig teljesen idegen maradt: a feleségem szlovák, de jól beszél magyarul, én viszont magyar vagyok, de tökéletesen bírom a szlovák nyelvet. A barátság szelleme, úgy látszik, a jövőben is folytatódni fog a családban, mert a lányom férje is szlovák, a gyerekek persze mindkét nyelvet bírják. Köztük élek, s jól megvagyunk együtt. Ha már ilyesmiről beszélünk, ne feledkezzünk meg egy lényeges tényről: az egyszerű nép, legyen az bármilyen nemztiségű, eleve sohasem nacionalista, azt mindig nevelik, valamilyen erők mindig manipulálják, egyszerűen beleoltják a nacionalizmus romboló érzését, eszméjét. Ez az, aminek mindenkénpen elejét kellene venniük az egymással békességben élni óhajtó szomszédos nemzeteknek.

Körülbelül egy éve Juraj Zvara szlovák történész előadást tartott Püspökin, s a vitában egyebek között azt mondta, hogy nálunk a haza fogalma módosult. Én ezzel szemben azt állítom, hogy a haza fogalma az mindig ugyanaz, nem változik. Ha olyan országban élnénk, ahol teszem azt hollandok vagy japánok alkotnák a többségi nemzetet, a helyzet számunkra ugyanaz volna. Tehát nem a haza fogalma változott meg, hanem a hazához való viszonyunkban állhatott be változás. Egy nemzetiség esetében a hazához való viszonyt mindig a többségi nemzet adja, az határozza meg, és természetesen a kormány politikája. Ahogyan ezt a viszonyt alakítják, amilyen nemzetiségi törvényeket hoznak, amilyen jogokat ténylegesen biztosítanak a nemzetiség számára, olyan lesz az adott nemzeti kisebbség, a nemzetiség viszonya a hazájához. Egyébként a haza mindig ugyanaz marad, ha jól, ha rosszul fogunk élni a hazában, ezt talán csak azok érthetik meg igazán, és főként azok tanúsíthatják, akik kivándoroltak, de a legszívesebben hazajönnének, még azok is, akik milliomosokká váltak, mert idegen föld sohasem lesz az a hely, ahol születtünk, ahol az őseink otthont teremtettek, ahol a szüléink élnek. Számomra ez jelenti a hazát, attól függetlenül, hogy benne milyen más népekkel élünk együtt. Egyébként arról sem volna szabad megfeledkeznünk, hogy nagy íróink között számosán akadnak, akik a történelmet a maga ellentmondásaival együtt a szomszédos népek közötti barátság szálainak erősítésére igyekeztek felhasználni. Vegyük csak például Jókai Mórt, aki különböző népekről, nemzetekről ír egyes regényeiben, de mindig úgy fogalmaz, hogy azt a népet, amelyikről ír, meg ne sértse. Talán ennek is köszönhető, hogy regényeit a világ számtalan nyelvére lefordították. Közismert, Jókai több művében írt a törökökről, a török világról, és a törökök lefordították Jókai alkotásait. Vajon miért? Valószínűleg azért, mert mindig igyekezett mértéktartó lenni és nem sérteni a törököket, hanem kellő objektivitással tárni föl a történelmi jelenségeket. A művész soha sincs rászorulva, hogy alkotásaiban sértő szándékkal ábrázoljon más népeket, nemzeteket. Én azt tartom, hogy mindenki becsülje meg a sajátját, de a másét ne bántsa. Ennek az elvnek az alapján, úgy gondolom, a kis nemzetek is összeférhetnek egymással.

— Hogy ön határozottan igenli az irodalom és a képzőművészet termékenyítő kölcsönhatását, azt olyan alkotásai is tanúsíthatják, mint például az Arany János Toldijához készített rajzsorozata, s a Petőfi Apostola által ihletett tizenegy grafikája. Miben áll az irodalom és a képzőművészet együttélésének lényege?

— Nézetem szerint a képzőművésznek kétféle kapcsolata lehet az irodalomhoz. Ez a kapcsolat először is lehet illusztratív, vagyis a képzőművész illusztrálhat bizonyos irodalmi alkotásokat. Ebben a formában a képzőművészet nem ad túl sokat az irodalomnak, de mindenképpen segíti érvényesülni az irodalmi mű mondanivalóját, kiemeli a mondandó lényegesebb elemeit. A másik formája a kölcsönhatásnak az, hogy az irodalom ösztönözheti a képzőművészetet. Azt viszont, hogy a képzőművészet mennyire ösztönzi az irodalmat s annak fejlődését, mennyiben inspirálja az írókat, költőket egy- egy novella vagy költemény megírására, azt az írók tudnák igazában megmondani. Ahogy én látom, a költő őszintébben tárja fel a lelkivilágát, mint teszem azt a prózavagy drámaíró. Ebben az értelemben a költő mondanivalója ösztönözheti a képzőművészt. Nekem is van néhány, az irodalom ösztönzésé é született kénem. Például Ady nagyon tud engem inspirálni. Adynak köszönhetem például, hogy létrejött a Mesebeli János című sorozatom. Sokan talán meglepődnek, de én Petőfiben is sok időszerűséget