Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FÓRUM - Dusza István: A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? (Hozzászólás a Tháliavitához)

ismét azzal az önértékeléssel van baj, amivel mindig is baj volt színházunk alapítása óta. Bármennyire is szeretik színházi berkekben hangoztatni, hogy irodalmunk mellett egyetlen színházunk két társulata a legfontosabb ága nemzeti kisebbségi kultúránknak, a dolog felemásságát az bizonyítja a legjobban, amit az olvasók-nézök és a szűkebben, illetve tágabban értelmezett szakmai közönség a két művészeti ágról viselkedésével, befogadói szokásaival, no és persze kritikáival elmond. Irodalmunk művelőire muto­gatni, amiért nincs a szépprózához, a novellisztikához, a lírához mérhető drámaírásunk, a dolgok egyoldalú megítélésére vall. Mindenképpen azt bizonyítja, hogy figyelmen kívül hagy a nemzeti kisebbségünk szellemi életében az utóbbi negyedszázadban nyilván­valóan bekövetkezett minőségi disszonanciákat. Ezek létrejöttében a csehszlovák társa­dalom változásának olyan objektív történései játszottak meghatározó szerepet, amelyek nyomán az éppen kialakult történelmi szituációk sorozatában az egyes szellemi, művé­szeti alkotószférák sajátosságaiknak megfelelően kezdtek működni. Ügy tűnik, az iro­dalomban olyan társadalmi körülmények között is megőrizhető bizonyos mértékű alkotói autonómia, amikor már az információ eszközeit teljesen, a specifikus, számos gazda­sági összetevő meglétét feltételező művészeti ágak (film, színház) létét pedig tartal­mában szolgálatra fogja a művészetpolitika. Ez a működési és működtetési mechaniz­mus idézte elő napjainkra (s ezt a nyolcvanas évek egészére értem), hogy mind a saj­tónk (benne a felemás szemléletű művészetkritika), mind a színházkultúránk elma­radt szépirodalmunk egészétől. A tényt, hogy irodalmunkban éppen a dráma műneme maradt el a fősodor fejlődésétől, nagymértékben befolyásolták a színházzal szemben támasztott művészetpolitikai igények. Egy nemzeti kisebbség színháza elé a köztársa­ságban élők hazafias tudatának nívellálásában való részvétel feladatát támasztották. Ehhez a kulcsot a dramaturgiai tervben mindkét társulat esetében a szlovák, illetve cseh drámák adták. Az internacionalizmus leszűkült a kortárs szovjet, illetve elvétve a klasszikus orosz drámaírók műveinek bemutatására. Az anyanyelvi tudat (mert a nemzeti tudat fogalmát évekig nem lehetett használni) „gazdagítására” pedig a klasz- szikus magyar drámák, a kortárs magyar szerzők művei szolgáltak. Ehhez a hármas kikötéshez már csupán járulékosan és esetlegesen volt csatlakoztatható az előbbi feladatokat kínos pontossággal teljesítő színházban a világirodalom, olykor igenrsak másodrangú drámák bemutatásával. Mindezt több mint húsz éven át nem a minőségi igény, hanem az elvárt, a feltétlen társadalmi hatóerő függvényében kényszerítették a színházra. Persze a dolog hátterében ott van a művészetirányítás hivatalnoki atti­tűdje is, amelynek az ily módon létrejött előadásokat könnyebb volt számon tartania, kezelnie és megítélnie. Nem véletlenül alakult ki tehát ama „kettős kötés”, s a színház esetében „a hivatalos értékrend és a mindennapi gyakorlat közötti szakadás létrehozott egy sajátos érték- romboló mechanizmust is". (Hankiss Elemér) A művészetpolitikai irányítás részéről szüntelenül hangoztatott igénynek eleget tettek, azonban a dramaturgiai tervek egyes tételeiben prezentált teljesítések hivatalos értékelése mindig hiányokat sorol fel. Ennek nyomán méltán alakult ki — tudathasadásosság ellen védekezve — a kétfajta mozgás a Matesz társulatainak művészeti munkáját meghatározó művészek (rendezők, színé­szek) körében. 1. A hajlíthatatlanok és sikert áhítók idővel eltávoztak. 2. A maradók védekezésképpen feladták azt az értékrendet, amelyet nyilvánvalóan helyesnek tartottak, „vállalva az értéksivár, depressziós valóságképpel járó monotonabb szenvedést, vagy az értéktagadó, cinikus magatartásban találva meg a következtés és autonóm emberi ma­gatartás utolsó lehetőségét". (Hankiss Elemér) Nem véletlen tehát, hogy a Matesz két társulata a hetvenes évek végén végleg feladta minőség-igényét, megtartva a művelő­déspolitika irányító elvárásainak teljesítését. Nem véletlen, hogy ez határozta meg a társulatba kerülő művészek vagy művészjelöltek kiválasztását. A színházon belül létre­jött egy kontraszelekció, aminek eredményeképpen a főiskolát végző színészjelöltek eleve nem szerződtek a színházhoz, a szinte az utcáról szerződtetett amatőrök pedig látva a belső kontraszelekciót, tömegesen menekültek a színházból. Nem véletlen, hogy a most már több mint egy évtizede nagyjából állandósult vezetés nem volt képes a lépésváltásra. Ennek, a már vázolt „kettős kötésen” kívül, nagymértékben az a ne­hézségi nyomaték az okozója, amely taszítja, löki előre színházunkat azon az úton, amelyen előbb kényszerűségből, majd ezt végül természetes állapottá avatva jár.

Next

/
Thumbnails
Contents