Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Dusza István: A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? (Hozzászólás a Tháliavitához)
ismét azzal az önértékeléssel van baj, amivel mindig is baj volt színházunk alapítása óta. Bármennyire is szeretik színházi berkekben hangoztatni, hogy irodalmunk mellett egyetlen színházunk két társulata a legfontosabb ága nemzeti kisebbségi kultúránknak, a dolog felemásságát az bizonyítja a legjobban, amit az olvasók-nézök és a szűkebben, illetve tágabban értelmezett szakmai közönség a két művészeti ágról viselkedésével, befogadói szokásaival, no és persze kritikáival elmond. Irodalmunk művelőire mutogatni, amiért nincs a szépprózához, a novellisztikához, a lírához mérhető drámaírásunk, a dolgok egyoldalú megítélésére vall. Mindenképpen azt bizonyítja, hogy figyelmen kívül hagy a nemzeti kisebbségünk szellemi életében az utóbbi negyedszázadban nyilvánvalóan bekövetkezett minőségi disszonanciákat. Ezek létrejöttében a csehszlovák társadalom változásának olyan objektív történései játszottak meghatározó szerepet, amelyek nyomán az éppen kialakult történelmi szituációk sorozatában az egyes szellemi, művészeti alkotószférák sajátosságaiknak megfelelően kezdtek működni. Ügy tűnik, az irodalomban olyan társadalmi körülmények között is megőrizhető bizonyos mértékű alkotói autonómia, amikor már az információ eszközeit teljesen, a specifikus, számos gazdasági összetevő meglétét feltételező művészeti ágak (film, színház) létét pedig tartalmában szolgálatra fogja a művészetpolitika. Ez a működési és működtetési mechanizmus idézte elő napjainkra (s ezt a nyolcvanas évek egészére értem), hogy mind a sajtónk (benne a felemás szemléletű művészetkritika), mind a színházkultúránk elmaradt szépirodalmunk egészétől. A tényt, hogy irodalmunkban éppen a dráma műneme maradt el a fősodor fejlődésétől, nagymértékben befolyásolták a színházzal szemben támasztott művészetpolitikai igények. Egy nemzeti kisebbség színháza elé a köztársaságban élők hazafias tudatának nívellálásában való részvétel feladatát támasztották. Ehhez a kulcsot a dramaturgiai tervben mindkét társulat esetében a szlovák, illetve cseh drámák adták. Az internacionalizmus leszűkült a kortárs szovjet, illetve elvétve a klasszikus orosz drámaírók műveinek bemutatására. Az anyanyelvi tudat (mert a nemzeti tudat fogalmát évekig nem lehetett használni) „gazdagítására” pedig a klasz- szikus magyar drámák, a kortárs magyar szerzők művei szolgáltak. Ehhez a hármas kikötéshez már csupán járulékosan és esetlegesen volt csatlakoztatható az előbbi feladatokat kínos pontossággal teljesítő színházban a világirodalom, olykor igenrsak másodrangú drámák bemutatásával. Mindezt több mint húsz éven át nem a minőségi igény, hanem az elvárt, a feltétlen társadalmi hatóerő függvényében kényszerítették a színházra. Persze a dolog hátterében ott van a művészetirányítás hivatalnoki attitűdje is, amelynek az ily módon létrejött előadásokat könnyebb volt számon tartania, kezelnie és megítélnie. Nem véletlenül alakult ki tehát ama „kettős kötés”, s a színház esetében „a hivatalos értékrend és a mindennapi gyakorlat közötti szakadás létrehozott egy sajátos érték- romboló mechanizmust is". (Hankiss Elemér) A művészetpolitikai irányítás részéről szüntelenül hangoztatott igénynek eleget tettek, azonban a dramaturgiai tervek egyes tételeiben prezentált teljesítések hivatalos értékelése mindig hiányokat sorol fel. Ennek nyomán méltán alakult ki — tudathasadásosság ellen védekezve — a kétfajta mozgás a Matesz társulatainak művészeti munkáját meghatározó művészek (rendezők, színészek) körében. 1. A hajlíthatatlanok és sikert áhítók idővel eltávoztak. 2. A maradók védekezésképpen feladták azt az értékrendet, amelyet nyilvánvalóan helyesnek tartottak, „vállalva az értéksivár, depressziós valóságképpel járó monotonabb szenvedést, vagy az értéktagadó, cinikus magatartásban találva meg a következtés és autonóm emberi magatartás utolsó lehetőségét". (Hankiss Elemér) Nem véletlen tehát, hogy a Matesz két társulata a hetvenes évek végén végleg feladta minőség-igényét, megtartva a művelődéspolitika irányító elvárásainak teljesítését. Nem véletlen, hogy ez határozta meg a társulatba kerülő művészek vagy művészjelöltek kiválasztását. A színházon belül létrejött egy kontraszelekció, aminek eredményeképpen a főiskolát végző színészjelöltek eleve nem szerződtek a színházhoz, a szinte az utcáról szerződtetett amatőrök pedig látva a belső kontraszelekciót, tömegesen menekültek a színházból. Nem véletlen, hogy a most már több mint egy évtizede nagyjából állandósult vezetés nem volt képes a lépésváltásra. Ennek, a már vázolt „kettős kötésen” kívül, nagymértékben az a nehézségi nyomaték az okozója, amely taszítja, löki előre színházunkat azon az úton, amelyen előbb kényszerűségből, majd ezt végül természetes állapottá avatva jár.