Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - FÓRUM - Dusza István: A nézőtér felől, avagy: Mit lát a néző? (Hozzászólás a Tháliavitához)

Mindennek a -bonyolultan működő, alapjában véve és hosszú távon értékromboló mechanizmusnak a „fontos” eleme volt a művelődéspolitika hivatalnoki szemléletében kimutatható bizonytalankodás. Nem véletlen tehát, hogy a Thália Színpad egzisztenciája még ma is vitatéma lehet egyes színházi körökben. Ráadásul a vendégrendezők tevékenységével szemben is születtek olyan hivatalossá minősített — valójában egyéni — álláspontok, amelyek hosszú távon a színház színészgárdáját, s rajtuk keresztül az előadások sorozatait sújtották. Egy 1982-ben készült kulturális minisztériumi jelentésben a vendégrende^'ők tevékenységét eképpen értékelték: „Ezeknek a bemutatóknak a többségét a határozott poétikától való eltávolodás, az eszmei következtetés ködösítése jellemezte, amely a modern színházról alkotott eklektikus nézetek és mesterségbeli tehetségtelen munka eredménye.” Vagyis: ha nincs elegendő saját rendezője a színháznak, óvakodjék a vendégrendezők hívásától is, mert azokkal együtt lejáratja magát a művészetpolitikai irányítás előtt. Mive! ez a kérdés elsősorban a Thália Színpad akkor immár hat esztendeje rendező és megfelelő művészeti vezető nélkül működő együttesét érintette, feltehetőleg nem kevés zava.t okozhatott ennek a jelentésnek egy további megállapítása: „A Magyar Területi Színház-kihelyezett társulata a válságos években keletkezett, amikor az ellenzéki politikai-művészeti nézetektől bejolyásolva a komáromi társulat egyes tagjai a megjelelő előkészítés és jeltételek hiánya ellenére is távoztak. Ennek következtében a mai napig kčdér-, művészeti, anyagi és műszaki gondokkal küzd. Ezért szükséges, hogy a repertoárját az együttes művészeti és üzemeltetési jeltételeihez idomítsuk.”

Ne feledjük: 1982-t írtunk!

Más ebből nem is alakulhatott ki, mint az ismét felemlegethető „kettős kötés”. Egy minisztériumi hivatalnok a jelentés készítése közben nemcsak nemzetiségi politikai tévedéseinek adott hangot, de rutintalan is volt: elfeledte, hogy az 1969 nyarán formálódó Thália Színpad az akkor már érvényben lévő szövetségi és nemzetiségi alkotmánytörvények szellemének egyik gyakorlati lecsapódása volt, s az alapító levélben Miroslav Válek miniszter aláírása olvasható. Ez lenne a kisebbik baj, a nagyobbik azonban az a bűntudat, amelyet ismét sikerült felébresztenie a Matesz vezetésében, hiszen most már végképp lehetetlen helyzetbe került a Thália Színpad helyzetét ilyetén megítélő hivatalos vélekedésből eredően. Persze ezután arra már gondolni sem mert a színházon belül senki, hogy a máig hiányzó pénzügyi keretet, a műszaki bázist előteremtse, hiszen akkor azokkal a minisztériumi vélekedésekkel szemben kellett volna csatát nyernie, amelyek — ha tévedésből is — mégiscsak rosszallták a Thália Színpad létét, így szinte még lovat is adtak azok alá, akik a színházon belül még mindig nem békül- tek meg a kassai társulat létével.

Amikor sokan — nyíltan vagy a háttérben — arról beszélnek, mennyire romlott meg az alkotói légkör a Matesz társulatain belül, mennyire érvényesül a kontraszelekció, amit a vezetés az előbb már vázolt helyzetében megfontoltan irányít, nem mondanak mást, csak azt, ami mindezen dolgok következménye. A dolog hátulütője, hogy a néző mindezt nem látja. Ű ugyanott jár be a színházba, ahol a kritikus. Hogy a magát nézőként prezentáló ítész most miért kukkant be a művészbejárón? Ez tévedés, nem ott néz be! A nemzeti kisebbség színházát körülvevő művészeti és társadalmi közeg lényeges elemeit igyekszik felvázolni.

Annak pedig meghatározója az irodalom, amelynek emlegetése — amolyan aduászként történő használata — szeretne a mára és a holnapra való utalás is lenni. Most már nyilvánvaló, hogy a Duba, Grendel, Rácz, Tőzsér, Koncsol, Zalabai, Turczel és mások csúcsteljesítményei nyomán minősített szépirodalmunk és irodalomtörténetünk konvergál mind az egyetemes, mind a cseh és a szlovák, mind a világirodalom fősodrával. Beépíti magába, de egyben szervesen feldolgozza azokat a művészetpolitikai elvárásokat is, amit a színház, már-már csak a tudathasadásosság állapotában, mechanikusan tesz meg. Vagyis: szintézist képes teremteni ama Grendel Lajos által emlegetett írói etika, autonómia, állampolgári lojalitás, írói hivatás és meggyőződés iránti lojalitás között. Ezek nem zárják ki egymást, sőt valójában csak így lehetséges valamennyire . is művészi igénnyel alkotni. Minden más félmegoldás, kibúvás-keresés, rossz szolgálattevés, erőtlen gondolkodás, szolgalelkűség és elvtelenség. Be kell tehát látni mindenkinek, hogy a fejlettségének magasabb szintjén működő irodalmunk a színházkultúránkban uralkodó körülményekhez húsz év óta nem hajlandó alkalmazkodni — s jól teszi!