Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Bodor Pál: Az anyanyelv intézménye
Bodor Pál Az anyanyelv intézménye A gondolatnak, ha nem akar elpusztulni, többes számban kell önmagát megfogalmaznia. A többes számban beszélő gondolat: már intézmény. Ebben a században különösen igaz, hogy ami nem intézményesül, az törékeny, szétpereg, szétszórható, elpusztítható. Ami nem fogalmazódik meg többes számban, az nem kristályosodik. Holott a kristályalakzat a maradandóbb. Mi a kristályos állapot ellentéie? Az amorf. Mi az amorf? Ami nem ismeri föl önazonosságát. Az amorf részei nem ismernek egymásra. Nem ismerik fel sem lényegük azonosságát, sem veszélyeztetettségük azonosságát. A kisebbség számára az Intézmény mindenekelőtt: az egymás közötti szóértés. Mondhatnám: az interkommunikáció. A közös érdek felismerésének és felismertetésének eszköze, az érdekek stratégiai megfogalmazásának eszköze. Ahol a kisebbséget meggátolják saját és sajátos intézményeinek megteremtésében, illetve ahol létező intézményeit fölmorzsolják, ott már-már megszűnik az önvédelem szervezésének lehetősége. Olyan ez, mintha légi harcban egy kötelék gépei, pilótái között megszűnne a rádiókapcsolat. Egy ideig talán még mindegyik küzdhet önállóan, elszigetelten, magára maradtan — de kötelékben repülni már képtelen. Nincs többé közös taktika, közös támadás, közös védekezés, kölcsönös támogatás. Az akciók nem hangolhatok össze, s külön-külön mindegyik sokkal könnyebben megsemmisíthető. Ebből a példabeszédből is következik, hogy a kisebbség legfőbb és legveszélyeztetettebb intézménye: maga a nyelv. S nemcsak azért, mert ez az a kód, amely létünk parancsait közvetíti. S amelyet igazán megfejteni csak mi tudunk, hiszen fél- és negyed szavakból is értjük egymást. Van ennek súlyosabb oka is. Nem véletlen, hogy a közép- és kelet-európai kisebbségek legtámadottabb intézménye a nyelv. Európának ezen a térfelén ugyanis — ellentétben a nyugat-európai helyzettel — a nyelvfosztás minden esetben maga után vonja a nemzeti-nemzetiségi azonosság elvesztését is. Pedig nem minden esetben igaz, hogy nyelvében él a nemzet. Nyugat-Európában a nyelv-vesztés például távolról sem jár törvényszerűen együtt az etnikai tudatfosztással, az asszimilációval. Millió ír, skót, breton, baszk már rég nem az anyanyelvén kiáltja, hogy ő ír, skót, breton, baszk. Angolul kiáltja, franciául és spanyolul kiáltja, hogy ő nem angol, nem francia, nem spanyol. A mi fertályunkon ez lehetetlen. Aki elvesztette anyanye’.vét, az nem sóvárogja vissza elhagyott etnikumát, s oda erőszakkal sem igen zsuppolható vissza. A nyelv nem közömbös szerszám. Nemcsak funkció. Nemcsak annyi, mint a távírószalag vagy a turistajelzés. A nyelvnek — az anyanyelvnek — átvesszük a légzéstechnikáját, a stílusát, a gondolatmenetét, a dallamvonalát. A nyelv, mint nyomelemeket, hordozza felénk a múlt sugaimazásait. A külön-külön szavak súlyában, színében, aurájában ott a már rég tszéthullott, elfelejtett balladák, népdalok forrósága — tudatlanul is érezzük, hogy •'ez a szó: fejsze, halál, virág valamikor versekben, siratóénekekben élt és halt —, a ^szavak emlékeznek és emlékeztetnek, ahogyan a nagy csaták egy-egy túlélő veteránja emlékszik az egész seregre. Magyarul gondolkodni, beszélni nem annyi, amennyit egy tolmácsgép is elvégezhet. A nyelv sebeket, üszköt, hajszoltságot és boldog önfeledtséget hórdöz giagában, egy nemzet egész emlékezetét: nemcsak azt, amit megélt, hanem azt is, ahogyan megélte azt.
