Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Bodor Pál: Az anyanyelv intézménye
Persze ez épp ilyen igaz minden természetes, szerves nemzeti nye\v esetében. A svéd nyelv nyilván: svéd történelem és svéd vérmérséklet és svéd versenyképesség, ráció és szága; jég és hó és tenger, ahogyan azt svédül megélték. A svéd nyelv a svéd nemzet legtöbb intézménye. Nem becsülöm le az eszperantót, csak nem ismertem még eozperantó anyanyelvű és vérmérsékletű embert. Hoiott lehet, hogy összeházasodik egy guaiemalai hittérítő egy szingapúri lánnyal, és egyetlen közös nyelvük az eszperantó, és így gyermekük, bármilyen furcsa, valamiképpen eszperantó anyanyelvű is lesz. Művi eset, rendkívüli: amennyi személyességgel, sajátossággal, melegséggel a szülők feltölthetik a mesterséges nyelvet, amennyit abba átömleszthetnek saját anyanyelvűkből, annyira töltheti be a mesterséges nyelv az élőnek a szerepét. Amennyire tehát a sok szeretettel adagolt tápszer, tejporból készült tej helyettesítheti az anyatejet. Aki az anyanyelvét veszély nélkül, fölszabadultan és szépen beszéli, az könnyedén tanul hozzá más nyelveket is. Nem a magáé helyett, hanem a magáé mellé. Nem árulásként, meghátráláskent éá meg a másedik, a harmadik nyelv elsajátítását, hanem teljesítményként, többletként. Mert nem azt érzékeli, hogy erőszak targya és alanya. Nem azt érzékeli, hogy minaen megtanult új, idegen szó a saját, örökölt szavait szo- rítja-túrja ki. A nyeivtanulás nála nem nyelvváltás, hanem a versenyképesség próbája. Igazán demokratikus körülmények között a kiseDbségi, megtanulva a másik nyelvet, nem fölad valamit, hanem megszerez valamit. Minél szabadabűak vagyunk saját nyelviségünkben, annál fölszabadultabban tanulhatunk meg inas nyelveket: mert nem egy kudarctudat részeként éljük meg az idegen nyeiv befogadását. A nem önként vállalt második nyelv magát a kényszert jelképezi — tehát nem a tűDűlet-eszKozt latjuk benne, még kevésbé a szépségeit fedezzük fel, nem kóstolgatjuk az ízeit, nem csodáljuk a remekeit —, inkább úgy érezzük magunkat, mint akit erőszakKal, mesterségesen táplálnak. Ugyan vajon ki dicséri ilyenkor a szakácsot? A legfontosabb, hogy sehol, soha, egy pillanatig se a^kuijon ki, még az iskolás gyerekekben sem, a nyelvek hatalmi hierarchiájának a képzete. A fölé- és alárendelt nyelveké. Ne azt érezze a gyermek, hogy van egy uralkodó nyelv, és az nem az övé. Ennél csak az a fontosabb, hogy minden tudást az anyanyelvén szerezzen meg — és az anyanye.ve mellett tanulja meg tökéletesen a másik, a többségi nyelvet. A kisebbségi gyerek, ha nem az anyanyelvén járja végig az iskoláit, érzelmileg ugyan nem veszti el hovatartozásának a tudatát — de etnikumával csak szegényes szókinccsel értekezik. A magasabb ismeretek világában a sajat nyelvén már nem tud megszólalni, vitázni. Értelmiségiként már nem tud anyanyelvén megszólalni. És ne felejtsük el: mindenki azon a nyeiven beszél szívesebben, amelyen okosabb. S ő immár a másik nyelven „okosabb”. Tudja, hogy etnikailag nem oda tartozik, de anyanyelve szegényedett. Világ- irodalmat is már csak a másik nyelven olvas. Romániai fiatalokra gondolok, akikhez Shakespeare is románul beszél. Az etnikailag ide, nyelvileg oda tartozó ember: itt is, ott is félember. Szellemi rokkant. Bizonytalan lélek. Nemcsak a kisebbség veszít vele, anélkül hogy a többség bármit is nyerne — az emberiség is veszít vele. 0 ugyanis nem ide is, oda is tartozik — hanem sehova. Nem szellemi-nyelvi hermafrodita — azaz kétnemű —, hanem semmi nemű. Minden országnak ép testű, ép lelkű, ép szellemű emberekre van szüksége, kiegyensúlyozott, harmonikus életű, nem meddő, hanem termékeny emberekre. Csak a jó köz- érzetű, nyelviségében-kultúrájában-nemzetiségében nem veszélyeztetett kisebbségi lehet termékeny, megbízható; azaz viszonyát a világgal, az állammal, a többséggel értelmesen, világosan megfogalmazó polgár. Aki nem veszélyeztett, az nem is veszélyes.
