Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - FÓRUM - Sütő András: Mert másként nem tehetünk
Sütő Andrási Mert másként nem tehetünk A mostanság oly gyakori búcsúzások gyászos perceiben, amikor szülők szakadnak el végleg a gyermekeiktől, unokáiktól — amikor testvér siratja testvérét a családomlásban, nemzetségromlásban — amikor tatárjárást, törökdúlást, kolerát és siculicidiumot, megannyi főhatalomválto- zást, két világháborút átvészelt erdélyi magyarok utódai lódulnak meg tömegesen végleges kivándorlásra — amikor évezredes emberi fáradozás veszíti értelmét, s a menekülők riadalmát nem csitítja sem élet, sem halál, sem gótikus templom, avagy az ősök kopjás temetője — amikor nincs szava a kínnal fölépített új háznak s az ódon boltozatnak sem, amelyre egy Bethlen Gábor, vagy Petőfi Sándor valaha fölnézett — amikor melegnek és békésnek álmodott otthonok ajtajára üttetik állami pecsét a diadalmas új lakó nevével, gyakorta megkérdik tőlem az elmenők: — Es ön, uram? Ön mire szánta magát? Ilyenkor elnézem némán a kérdezőt: nem tudja vajon? S már-már a sértettség keserűségét nyelem, miközben szelíd válaszra int a megértés. Hogyne kérdeznének engem a szándékaimról, amikor sokan úgy tudják: már régen elmentem. Azzal a félszáznyi íróval, toliforgatóval együtt, aki elhagyta Erdélyt. Mert amiként az ő nevüket nem lehet többé sajtóban kinyomtani, ugyanúgy fantomszerűvé lesz lassan az én írói jelenlétem is e mostohává lett hazában, amelyről annyi édes, ragaszkodó szót dalltunk a forradalmias reménység korszakaiban. Oj könyvem, régi sem, tíz esztendeje nem jelenhetett meg; hajdani, híres-legendás nemzetiségi könyvkiadónk — a Kriterion — kétévenként közli velem, hogy kézirataim dolgában a helyzet változatlan, nincs rájuk felsőbb engedély. Azért teszi ezt ily sűrűn, mert öregedésem folytán a türelmem fogyogat, munkáim sorsa felől kétévenként érdeklődöm. Jól tudván persze, hogy ez ügyben a Kriterion nálamnál sokkal ártatlanabb. Sőt szegényebb is! Sok mindennel együtt önálló döntési jogaiból is kifogyott. Nem tehet róla. Arról sem, hogy színpadi munkáim nagyrésze anatéma alá esett — visszamenőleg is. Még csak hivatkozni sem lehet rájuk. Csillag a máglyán? A szuzai menyegző? Advent a Hargitán? Nincsenek, nem voltak, „nem történtek meg”. Régi önáltatása a szellemi önkénynek: amiről nyilvánosan nem esik szó, az nem is létezik. Akkor tehát miért ne gondolhatná bárki, hogy munkáival együtt a szerző is eltűnt?! Útilaput kötött talpára. De ha nem is: szótlansága folytán indokolt megkérdezni tőle, hogy e végzetes meglódulásban mire szánta magát? Ilyenkor, hősi elszánások helyett azt kell mondanom csöndesen: — Maradok. — És magamban hozzáteszem: — Maradok, másként nem tehetek. Az életem és írásaim értelmét próbálom védeni. Mert elveszett emberi jogokat még vissza lehet szerezni, ha nem csupán reménykedünk, de küzdünk is értük. Mert az iskoláinkból nagyrészt kiszorult anyanyelvűnk, ha búvópatakká lesz is valameddig, újból felszínre jut egyszer. Mert hajdani erdélyi kollégiumaink majdaniak is egyúttal, így súgja reményem. Mert nyolcszáz esztendővel azután, hogy erdélyi városaink létrejöttek s nevük bekerült az európai írásos kultúrába, elképzelhetetlen e fogalom-gyöngysor megsemmisítése az élők tudatában; lehetetlenség eltitkolása a jövendő nemzedék előtt. De kinek a nevében szólhasson bárki nemzetiségi jogról, ha eltűnik a nemzetiség? Kivel térjen vissza a búvópatakká lett anyanyelv? Kinek a gyermekei előtt nyisson kaput a ma;dani Bethlen-kollégium? Fórum
