Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - LÁTÓHATÁR - Kukorelly Endre: Ó, édes árny; (XCI. St. Germain grófjának ön-arca)
egyikünk hirtelen meglökte a másikat, a meglökött ráesett, Ilus hátra bukott, közben felkapta és szétvetette a lábát, aztán oldalra perdült, egy pillanat műve volt az egész, de mindent tisztán láttam, mert félrecsúszott a bugyija, nem fogta fel, mi történt, olyan gyorsan zajlott le a dolog, villámgyorsan felült, és dühösen nézett körül, hogy ki volt, és a többiek se vettek észre semmit, Flórit kivéve, ki mellettem állt, és úgy felröhögött, hogy kibuggyant a taknya, de nekem kiszáradt a torkom, és megijedtem, olyan füstös, sötét volt, mi életemben először tárult elém, olyan ódon, komor, mint maga a vár, mintha régen véget ért volna, és már csak emlék lenne, mi rá várt, pedig akkor még szűz volt, még hátra volt, mit olyan jól lehetett vele csinálni a dús szőr közt, a szétnyílt hasítékban, a piciny zászló alatt, mitől később, öregebb korában mindig megfiatalodott. Kukorelly Endre Őy édes árny Aludni és ébredni édes, ó, édes árny te elfutó. Csak a test rázkódik nem az ágy, nem az Isten és nem a föld; csak az álom csapódik a Parthoz. Ö az
