Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - IRODALMI ÉLET - Grendel Lajos: Irodalom és megújulás

vagy kifejezik — természetesen az irodalom sajátos eszközeivel —, hogy a társadalomban valami nincs rendben. Ez a dolguk. Ahogy a politikusnak az a dolga, hogy az ország szekere haladjon, s az országot, a társadalmat, a nemzetet ne vezesse válságba. Tudjuk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom csonkolása nem volt olyan radikális, mint a cseh irodalomé, ám a bűnbakkeresés lázában fogant, s nemcsak a fent nevezett írók pályáján, hanem az egész csehszlovákiai magyar irodalomban tett kárt. A precedens esetleges megismétlődésétől már most el kell határolnunk magunkat. Mint ahogy el kell határolnunk magunkat az irodalom műhelyeibe, az irodalmi életbe és az irodalmi művekbe: versekbe, regényekbe, esszékbe belekontárkodó adminisztratív-bürokratikus beavatkozásoktól. Mert ezekre is volt példa a közelmúltban nem kevés. Volt Varga Imre-ügy, Tóth László-ügy, Főnod-ügy, Koncsol-ügy, Kulcsár-ügy és sok más, apróbb, üggyé nem dagadt, de íróink nyugodt alkotómunkáját újra és újra megzavaró incidens, az Iródia körüli 1986-os ellenséges kampánnyal bezárólag, amely egyenesen irodalmunk utánpótlását akarta a vádlottak padjára ültetni.

Az átalakításnak, amely társadalmunk demokratizálását tűzte ki célul, óhatatlanul érintenie kell az irodalom irányításának a módszereit is. Az irodalom zsdanovi ihletésű adminisztratív-bürokratikus irányításának módszerei rég elavultak, s az irodalom fej- lősésének kerékkötőjévé váltak. Fölvethetjük persze a kérdést úgy is, hogy szükséges-e és főleg lehetséges-e az alkotómunka irányítása, hiszen az értékteremtés és értékkiválasztás feladatát az irodalomkritika és -tudomány, az irodalom közvéleménye és az írók közössége autonóm módon önmaga is képes elvégezni, többnyire függetlenül azoktól a külső, nem irodalmi szempontoktól, amelyeket az irodalom bürokratái próbálnak kényszerzubbonyként ráhúzni az irodalom intézményrendszerére és magára az irodalomra. S bár az irodalomba történő adminisztratív beavatkozások az elmúlt egy-két évben csökkentek, s az irodalom autonómiája és szabadsága megnőtt, íróközösségünk nem ocsúdott még föl igazán abból a nyomasztó légkörből, amelyben írónak lenni legalábbis gyanús hivatásnak számított. Szorongásainkat ki kell beszélnünk, hogy megszabaduljunk tőlük; nevén kell neveznünk a gyereket.

Az irodalom adminisztratív-bürokratikus irányítására mindenekelőtt az jellemző, hogy adminisztratív és bürokratikus. Ebben minden benne van. Benne van az irodalom és főleg az irodalom intézményrendszerének elbürokratizálódása. Benne van az irodalom természetétől, önelvűségétől, autonómiájától idegen, az irodalmat ideológiai sémákba kényszerítő szempontok ráerőltetése az irodalomra, s ezeknek a szempontoknak a pillanatnyi politikai haszrfosság elvén nyugvó primátusa az irodalmi művek értékelésekor. Benne van a bizalmatlanság az irodalom éltető elemével: az eredetiséggel, az újszerűséggel, az önálló és autonóm kezdeményezésekkel szemben. Benne van a bűnbakkeresés és az ideológiai elhajlások keresése. S bár az irodalom hivatalnokai igyekeznek a háttérben személytelenek maradni, nem kétséges, hogy a módszereket nem egy személytelen gépezet, hanem emberek használják. A Madách Könyvkiadó 1979 és 1987 közötti története bizonyítja, hogy a hozzá nem értés mennyi kárt tud okozni az irodalomnak. Szinte alig van nemzedékemnek és a nálam fiatalabbak nemzedékének olyan köl- tője-írőja, akit ne zaklatott volna ebben az időszakban irodalmunknak az a kulisszák mögött acsarkodó szűk csoportja, amely irigységből, féltékenységből, vélt vagy valódi el nem ismertsége miatt eszközül használta a kiadő volt igazgatóját arra, hogy a csehszlovákiai magyar irodalomnak szinte az egész élgárdáját rossz hírbe hozza, s kiradírozza irodalmunkból. Ez az áldatlan állapot megszűnt ugyan, ám nem árt emlékeztetni rá, hogy bizonyos személyes összefonódások és a hozzá nem értés egy egész irodalom talapzatát is megrendítheti, szétzilálhatja sorait és elhallgattathatja legjobb képviselőit Is, ha az írók mindezt néma alázattal tűrik, abban a hiszemben, hogy akkor rájuk talán nem kerül sor. Kifelé mászunk a gödörből, de félek, közben kiábrándultabbak és cini- kusabbak lettünk. És szegényebbek. Ha Tóth László és Varga Imre nem hagyja el az országot, ha Koncsol László nem fordít hátat az irodalomnak, ha Zalabai Zsigmond nem hagyja abba kiváló kritikusi tevékenységét, ha nincs majdnem minden jelentősebb kézirat körül kisebb-nagyobb csetepaté a kiadóban, ha nincs Bettes-ügy, Kulcsár-ügy, Gál Sándor-ügy, Iródia-ügy, irodalmunk ma máshol tarthatna.

Hiba lenne azonban azt állítani, hogy az elmúlt húsz évben a csehszlovákiai magyar irodalom egy helyben topogott. Sok jelentős mű íródott meg ebben a két évtizedbe*, hadd ne vállalkozzam fölsorolásukra most. A hatvanas években a szlovákiai magyar