Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - IRODALMI ÉLET - Grendel Lajos: Irodalom és megújulás

irodalom fejlődése nagy lendületet vett, s ez a lendület, bár lefékeződött, nem tört meg. Két új nemzedék is a színre lépett, s mára többé-kevésbé integrálódott irodalmunkba, annak arculatát jelentősen módosítva. Az iródiásokkal együtt négy nemzedék alkot együtt s dolgozik a maga legkülönfélébb nemzedéki és irányzati törekvései jegyében valamiféle békés egymás mellett élés alapján. Ebbe a sokszínűségbe éppúgy beleférnek Zalabai Zsigmond faluszociográfiái, mint Farnbauer Gábor antilírája, vagy Bettes István nyelvi-grammatikai kísérletei. Nem zavarjuk egymás köreit. Alkotáslélektani szempontból ez az állapot jó is, meg nem is. jó, ha a múlt felöl nézem a dolgokat. Napjainkra eltűnt a nemzedéki vagy irányzati viták mögé rejtett acsarkodó személyeskedés, amely írókat vagy írói csoportokat próbált meg kiiktatni irodalmunkból, és többnyire süketek párbeszédére emlékeztetett. Nem tudok szabadulni azonban a gyanútól, hogy ez a megnövekedett tolerancia nem annyira közeledésnek tekinthető, mint inkább a nyolcvanas évek első felében kialakul irodalompolitikai helyzetnek köszönhető, amelyben egyes kollégáink úgy érezték, eljött az ideje, hogy aláássák íróink jelentős részének tekintélyét. Mi sem természetesebb, hogy egy ilyen nehéz helyzetben a tisztességükre valamit is adó írók elásták a csatabárdot és laza népfrontba tömörültek, hogy a támadásokat visszaverhessék. Azt hiszem, nincs ma épeszű író közöttünk, aki visszakívánná a minden színvonalat nélkülöző egymásra mutogatás éveit. Bizonyára bölcsebbek lettünk egy kicsit. Ám ezért a békés egymás mellett élésért elég nagy árat fizettünk, és ideje lenne fölébrednünk. Alapvető esztétikai-világszemléleti különbségek léteznek közöttünk, s csak irodalmunk javát szolgálná, ha ezek tisztességes irodalmi vitákban a nyilvánosság előtt konfrontálódhatnának. Naiv dolog lenne azt hinni, hogy az irodalom fejlődése olyan evolúció, amilyet a tudományokban figyelhetünk meg. Hogy téglát téglára rakva, a művek puszta lineáris sorával fölépíthető irodalmunk fejlődésképe. Az irodalomtörténetből tudjuk, hogy Dosztojevszkij nem több, mint Shakespeare volt, hogy Beckett nem érvényteleníti Dosztojevszkijt, és a konkrét költészet vagy a vizuális irodalom nem teheti kétségessé Beckett jelentőségét. Ady nem nagyobb költő Petőfinél csak azért, mert a huszadik században élt és alkotott, míg Petőfi az előzőben. Tárgyát tekintve az iro* dalom mindig ugyanazt vizsgálja, legföljebb másképpen, s ebben a tekintetben évezredek óta ismétli önmagát anélkül, hogy ezzel kimerítené lehetőségeit. Az irodalom tartaléka végtelen, mert tárgya végtelen, mert tárgya a mindenkori „condition humaine” és a szabadság, minden kor minden emberének illúziója és nosztalgiája.

Irodalmunk az elmúlt két, két és fél évtizedben levetkőzte korábbi kincstári sematizmusát, és sokszínűbbé vált. Fölmerül a kérdés, hogy ebben a sokszínűségben milyen az önmagáról alkotott képe, milyen a jövőképe, és mit tekint avultnak, illetve — másfelől — mit tekint megőrzésre érdemesnek abból, amit elért és ameddig eljutott. Ha azt állítjuk, hogy irodalmunk érettebb, felnőttebb irodalom lett, akkor működnie kellene benne az értékkiválasztásnak is. Ezen a ponton azonban sötétebbé válik a kép. Az irodalomkritika értékkiválasztó mechanizmusa ugyanis irodalmunkban már jó ideje megszűnt működni. Nem azt állítom, hogy nem jelennek meg a csehszlovákiai magyar sajtóban irodalomkritikai írások. Természetesen olvashatunk kritikákat, ámbár elég keveset. De még ennek a kevés kritikának a nagy része is leegyszerűsítő, sablonos és szakmailag nem kellően megalapozott írás.

Engedjék meg, hogy „leragadjak” egy kicsit ennél a problémánál, éspedig azért, mert ez a jelenség messze túlmutat önmagán, s benne irodalmi (de nemcsak irodalmi) értelmiségünk gondolkodásának féloldalassága is jól megragadható. Ma a jó, a hiteles irodalomkritikai írás — amellett, hogy az irodalomtudomány legfrissebb eredményeit is felhasználja tárgya, az irodalmi mű elemzésekor — mindenekelőtt az irodalomról és az irodalmi műben kifejezett eszmékről, gondolatokról való gondolkodást jelenti. Miközben egy percig sem szabad elszakadnia a tárgyalt műtől, belőle kiindulva ember és társadalom, a megismerés és az etika, nyelv és valóság, múlt és jelen problémáin való elmélkedésnek kellene lennie, ilyenformán tehát egy kicsit az esszéhez kellene közel állnia. Most mégis inkább azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kritika az irodalom önreflexiója, tehát újra, még egyszer: gondolkodás. A mi irodalmunkból, tisztelet a kevés kivételnek, hiányzik a gondolkodás. Ha emlékezetem nem csal, nem volt ez mindig így. Az elmúlt két évtized legnagyobb vesztesége irodalmunkban az, hogy megszűnt az önreflexiója, legtekintélyesebb kritikusaink hátat fordítottak ennek a pályának, ami pedig az utánpótlást, a jövőt illeti, kopasz a terep.