Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - LÁTÓHATÁR - Josip Klarski: Jugoszláv elbeszélők - Halló, mentők, van itt egy költő

a széken, cirkuszi akrobatát megszégyenítő pózban, kissé balra és hátra dőlve, s minthogy hosszú, kigombolt télikabát volt rajta, mely súlyos lepelként hullott alá, határozottan úgy tetszett, mintha egyetlen széklábon egyensúlyozna. Kész csoda, hogy fel nem borult.

Kézenfekvő volt, hogy az ilyen vendéggel minél hamarabb meg kell fizettetni, amit fogyasztott, s értésére kell adni, hogy illene már távoznia.

Oda is ment hozzá mindjárt a pincér és udvarias hangon megszólította:

— Elnézést kérek, jön a váltás — nyomta a szokásos szöveget —, mit számolhatok?

Velizar M. összerezzent, mint az őrszem, akit szunyókáláson kaptak, majd, mintha fölkészült volna a pincér szavaira, kérdéssel felelt:

— Miért akar maga számolni?

— Hogy kiegyenlíthesse a számláját — mondta a pincér.

Szavai most már teljesen visszazökkentették Velizar M.-et a kellemetlen valóságba, s már-már sértődötten, minden bevezető nélkül panaszos tirádába kezdett, rekedt hangon, mint aki korhadt kerítésdeszkán át beszél.

— Számlámat? Kiegyenlíteni? Én már rég kiegyenlítettem minden számlámat, még azokat is, amelyeket mások helyett kellett vállalnom! Ahány életem volt, mind elzálogosítottam, hogy kifizessem valamennyi létező, igazi és hamis számlámat. Hát maga, fiatalúr, vagy elvtárs — folytatta Velizar M. különös nyomatékkai —, maga nem volt ott a nagy világvásáron, a szégyen európai vásárán, ahol elárverezték a rongyos bőrömet és kifizették minden számlámat, még azokat is, amelyeket életem végéig sem tudok majd leinni?

Itt egy kis szünetet tartott, amit a pincér rögtön kihasznált, hogy közbeszóljon:

— Rendben van, uram... ez a vásár, meg a bőre... de amit megivott, azt ki kell fizetnie.

— Amit megittam? — kiáltott fel Velizar M. — Én megittam e föld minden tengerét és óceánját! Kiittam e nyomorúságos világ minden ürömpoharát, megittam minden könnyét, úgyhogy a végén magam is könnyekre fakadtam tőle. Nekem már csak az maradt hátra, hogy saját tíkkadt szemem pillantását is kiigyam. De nem ihatom ki, mert szégyentelenül ellopták azt is, hogy felékesítsék vele ostoba fejüket. Hogy fizessek akkor?

A szerencsétlen pincér már a legrosszabbra is felkészült. Fogalma sem volt róla, mit mondjon, csak egy félszeg kérdésre futotta a találékonyságából.

— Elnézést... izé... az elvtárs nem idevalósi? — kérdezte azzal a csalóka reménnyel, hogy valami okosabbat is hall.

— Én, fiam — válaszolta Velizar M. jóval halkabban, szinte bizalmasan —, én mindenhovávalósi vagyok, Mindenhová és környékére. Én, fiam, kilőttem magam az űrbe, s abban az őrült forgalomban közlekedési balesetet szenvedtem. Tragikus körülmények között összeütköztem önmagammal és lezuhantam. Méghozzá a vak véletlen folytán egyenest a maga fejére... akarom mondani ... ennek a széknek a fejére.

A pincérnek most már a legcsekélyebb kétsége sem volt afelől, kivel van dolga. Mégis, elhatározta, hogy még egy próbát tesz. Hátrált néhány lépést, majd tisztes távolságból megkérdezte:

— Elnézést, ha kérdezhetnék még valamit. .. tulajdonképpen kicsoda ön?

Velizar M. elgondolkodott egy kicsit, majd jelentőségteljes hangon, mint aki

életbevágóan fontos dolgot vall meg, ezt mondta:

— Én vagyok az ... tulajdonképpen ... aki az emberi búbánat göröngyös útján eltaposta önnön árnyékát, majd keresztre feszítette e város legnagyobb terén. Amitől a járókelők rettentően megrémültek, szétrebbentek és visszabújtak saját életükbe. Akkor fogtam az összegyűrt árnyékomat, elhoztam ide és beleol