Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - LÁTÓHATÁR - Josip Klarski: Jugoszláv elbeszélők - Halló, mentők, van itt egy költő

vasztottam egy pohár vinjakba, kevéske ásványvízzel. így lettem azzá, ami vagyok: árnyék nélküli, másodpéldány nélküli ember. Most pedig maga mondja meg nekem, fiatalember, maga kicsoda tulajdonképpen?

A derék vendéglátóipari dolgozó most már teljesen összezavarodott, se mondani, se kérdezni nem tudott semmit. Csalódottan, kissé megszeppenve ment vissza a másik terembe és fojtott hangon, dühét nyelve odaszólt a söntésnél szorgoskodó feleségének:

— Te, Mico, annak ott — s fejével a költő felé intett — nincs ki minden kereke. Én egy kicsit még lefoglalom és megpróbálom bevasalni rajta a számlát, te meg hívd fel a 94-est és kérd meg őket, hogy jöjjenek ki azonnal!

Az asszony zavartan motyogott valamit, hogy nem érti, mire a pincér még hozzátette:

— Csak annyit mondjál, hogy a Pipahujából hívod őket, hogy van egy páciensünk a számukra, és hogy jöjjenek mindjárt, a többit már tudni fogják. Mondd meg nekik, hogy alighanem valami költőről van szó.

Ez volt az a pillanat, amikor, ki tudja, honnan, merről, jómagam is betoppantam a Pipahujába. Láttam, hogy a pincér meg a csaposnő nagyon elmerült valami fontos beszélgetésbe, egyenest a belső terem felé vettem hát utam, és, persze mindjárt fölismertem öreg költő barátom elégikusan zilált alakját az ingatag kávéházi széken. Amikor meglátott, üdvözlés helyett nagyot rikkantott felém, mintha jókora görönggyel dobott volna meg:

— Te címeres gazember! Ezer éve nem láttalak már megint! S még mielőtt újra eltűnnél — folytatta —, hadd mondjam meg mindjárt, hogy szemét alak vagy! De ha véletlenül nem volnál ilyen szemét alak, biztosan nem kedvelnélek úgy! Gyere, ülj le és mesélj, élsz-e, halsz-e, mi van veled?

Alig ültem le, már ott is volt asztalunknál a pincér. A költő keresetlen szavait hallva, melyeket én meleg baráti üdvözlésként könyveltem el természetesen, úgy fordult hozzám, mint a megmentőjéhez:

— Elnézést, uram, ismeri ön ezt az embert?

Kérdése valóban meglepett, úgyhogy szinte kiabálva feleltem:

— Micsoda kérdés ez?! Ez az ember itt a barátom! Költő! A város egyik legjobb és legismertebb költője. És akkor még keveset mondtam! Nem szégyelli magát, hogy nem ismeri? — fejeztem be megrovó hangon.

Ez több volt, mint amit egy érzékeny pincérszív elbír! Idegesen rángatózni kezdett, előbb elvörösödött, majd elsápadt, aztán sarkonfordult és tajtékozva odakiáltott a feleségének, aki ügyesen leplezve álnok tettét már javában beszélt a kagylóba.

— Mondd meg nekik, Mico, mondd meg, hogy most már ketten vannak! És azt is, hogy sürgős! Siessenek!