Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - LÁTÓHATÁR - Josip Klarski: Jugoszláv elbeszélők - Halló, mentők, van itt egy költő
Jugoszláv elbeszélők Josip Klarski Halló, mentők, van itt egy költő Eléggé hihetetlenül hangzik, de sem a Pipahuja pincére, sem az aznap délután szolgálatban levő csaposnő nem ismerte fel Velizar M.-et, városunk egyik leghíresebb költőjét. Kész csoda volt, mondhatnánk, de megtörtént. Mi több, a pincér még arra sem emlékezett, mikor lépett be Velizar M. a terembe, s hogy ő szolgálta-e ki — egy dupla vinjak és egy pohár ásványvíz állt az asztalán —, vagy valamelyik vendég, ami itt bevett szokás volt csúcsforgalomban. A Pipahuja nem tartozott éppen a város legelegánsabb vendéglői közé. Kisebbfajta kocsma volt; mindössze két helyiségből állt. Az első egyenest az utcára nyílt, itt volt a nem túl nagy söntés a megfelelő kellékekkel, a második valamivel tágasabb és sötétebb volt, s mindössze tíz-egynéhány kis kávéházi asztal állt benne, a legkisebbek közül való. A szerény külső azonban gazdag múltú és kivételes fontosságú létesítményt takart. A kocsma patinás épülete ugyanis a város három fő ütőerének a kereszteződésénél állt, az ipari negyed közvetlen közelében, úgyhogy a gyári munkások nagy része szinte kötelezően útbaejtette munkába vagy hazafelé menet. S mint a hasonló vendéglátóipari objektumok legtöbbje, a Pipahuja is a íutó- vendégek kiszolgálására rendezkedett be. Zömük két hullámban érkezett, először reggel, munkakezdés előtt, másodszor pedig délután, a munkaidő lejártával. A csúcs persze kettő után kezdődött és legfeljebb egy vagy két órát tartott. A második hullám levonulásával rendszerint ki is ürült a kocsma, ha betévedt is valaki, nemigen ment tovább a söntésnél. Általában az volt n jellemző, hogy csak egy kis szusszanásra tért be ide a vendég, talán ezért is kapta a kocsma a Pipahuja nevet. Majdnem bizonyosra vehető, hogy ezen a nevezetes napon is ilyesvalami történhetett: Velizar M. valamikor a délutáni csúcsban állíthatott be, nyilván nem is egyedül, hanem egy vagy több ismerősével, s ezeknek valamelyike vitte ki aztán az italt a belső terem közepén levő asztalához. Bárhogy volt is azonban, a lényeg az, hogy a kocsma alkonyaira teljesen kiürült, csak Velizar M. maradt ott. Mozdulatlanul ült egymagában a terem közepén, háttal a bejáratnak, ^ a homályos helyiség sötét sarkába meredve némán. Az egész kocsmai pillanatkép valahogy olyasformán festett, mint amikor ^ a késő őszi szürkületben fölrebben egy varjúraj a levegőbe, s csak egyetlen Q madár marad ott az elárvult kukoricaföldön, ki tudja miért, mozdulatlanul, feketén, titokzatosan, talán még figyelmeztetőn is, hogy valami nyilván nincs rendben, vagy vele, vagy a természettel. E tényre elsőnek a pincér figyelt fel, aki épp el akarta engedni egy kicsit magát. Valójában inkább az a mód szúrt neki szemet, ahogy Velizar M. ült
