Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)
éppen csak megvetette nálunk a lábát, kezdeményezni próbált. Neveket adott a névtelen napoknak. Mindenféle baljóslatú históriákat hangoztatott. Az egyik esztendő Tavaszünnepén táncrendbe álltak a férfiak, hogy Anyámat, aki egy ideig mindannyiunk Anyja volt: eltapossák. Atyám csak ennyit mondott: — Nem kell őt sajnálni. Mert nem különc... Csaknem olyan, mint mi: földi emberek ... Persze ... Egy icipicit más... És ez a kevéske különbség kitör belőle ... De sebaj... Anyámat akkor vezették elő. Az arca most puha volt és oldott: a lélek benső rendjéről tudósított. Reánk nézett. De igazán nem is bennünket látott. Azt látta, ami már mögöttünk volt. És azt látta, ami már nagyon is elibénk érkezett. — Most már mindegy... — suttogta Atyám. Én arra gondoltam: válaszúihoz érkeztünk. Mint évtízezrekkel ezelőtt a világmindenség Első Asszonya. Válaszúihoz érkeztünk. A szememet behunytam, hogy mindörökre megőrizzem a pillanatot. — Álljanak sorba a férfiak! — harsogta Atyám. — a dobok, a pengetős és fúvós hangszerek szólaljanak meg ... 15 Nagylány voltam már. A valahai Hágárra, a néhai Prunusz Paduszra kezdtem hasonlítani. Nemcsak állatokat gyógyított. De közénk lopta a bűnös indulatok előállítási módját. Arra eszméltetett bennünket, hogy a világ nemcsak bennünk, hanem kívülünk is VAN! Elmentem a szigetig, ahol a ladikjával egykor partot ért. Oj világot, új távlatokat teremtett. Építeni jött! Oj alapokat lerakni érkezett. De mindez megmaradt beteljesületlen vágyálomnak. Vagy tán mégsem ... Lábammal nem érintettem a sziget földjét. A mieink többé nem vágyódnak oda. A fák ágain vastag mohafüggönyök lógnak. S ha idegen vetődik felénk, azt mondják: — Ott, ni... Az ott: Prunusz Padusz földje ... Azt mondják: — Emlékezetes história ez ... Eljárogattam a sziget közelébe. Atyám házából el-elcsentem egy fiaska bort. A parton tüzet gyújtottam. A vörösen izzó fatörzseket néztem. S a tűzre gondoltam. A folyó lassan hömpölygő vizére vetettem a tekintetemet. A földre gondoltam, amely az áramlatával a hajamat kócolta. A földre gondoltam. A nyirkos anyaföldre, amelynek illatát sohasem felejtem el. A négy ősi elemre gondoltam. A négy ősi elem részegített bennünket az emléktelen nappaloktól és éjszakáktól. Mámorító italaival új korszakot, új távlatokat nyitott meg számunkra ...
