Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)

alig hullott le a szürkület, Hágárt a harácsolás istene arra késztette, hogy az árterületre induljon, és leszedje a halottak értékeit. Az izgalom, a harácsolás kalandja szinte tökéletes testi gyönyört okozott neki: olyan élvezetet, amilyet a házastársak érezhetnek a pásztorörák bűvöletében.

Talán erről beszél az írás, gondolta Hágár, amikor így szöl: „Bizony nem haltok meg; (...) megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”

12

Gyűjtötte az aranyakat, az ékszereket és a skapulárékat. A dédanyja első koporsójába rejtette, aki kilencvenkét évig élt. Hágár atyja vásárolta meg az emlékezetes faköpönyeget. De amikorra a gyászolók megérkeztek, a matróna feltámadt. A koporsóban később csirkéket keltettek.

— Oda rejtettem az értékeket... — mondta a halott M.-nek, midőn egy teliholdas éjszaka reá lelt. Az elszemélytelenedett halottat a ladikba tette és elvitte a szemközti erdőbe. Három napot töltött ott M.-mel. A vadaknak tőrt vetett. A késsel és a hurokkal mindig ügyesen bánt. Tüzet gyújtott. A halott M. egy fának támaszkodva üldögélt. — A koporsóba rejtettem az értékeket, amelyeket neked gyűjtöttem ... Két álló héten át, igen... Tizenöt napon át a társaidat fosztogattam, hogy elég váltságdíjat szerezzek neked... — Hágár mondta a magáét. Beszélt. De a mondataiból kiveszett a tartalom. Kihűltek ezek a mondatok, bármennyire is egy CÉL felé irányultak. Az a CÉL már elérhetetlen volt. A katonához beszélt. Majd a harmadik éjszaka után hazaindult, hogy elhozza M.-nek az értékeket. De amikor elérte a falu határát, nem szállt ki a ladikból. Evezett tovább. Éveken át északnyugat felé tartott. Majd nyugati irányba fordult. Számára megszűnt az, amit mi földi halandók időnek nevezünk.

13

Egyre messzebb került a romlott falvaktól és romlott városoktól. Az egyik folyóból a másikba jutott.

Egy napon aztán felrémlett előtte, hogy honnan is indult útnak.

S akkor már azt is tudta, hogy céljához közelít.

Ebben a hitben érte el a falunkhoz közeli névtelen szigetet. Itt kalyibát épített magának. Esztendőkön át kosarakat és tyúkborítókat font.

Közösségünk lakói nem tudták a nevét, így új nevet ötöltek ki neki. Negyvenöt esztendős sem volt Hágár, amikor Prunusz Padusznak nevezték őt el a Falunkban.

14

Ünnepeinken virágot vittünk a szigetre, ahol Prunusz Padusz lakott. Ám embereink sohasem szálltak partra. A virágkévéket a szigetre hajigáltuk. És úszóalkalmatosságainkkal szinte elmenekültünk. Regéket találtunk ki az Érkezettről. Egy napon rettenetes pusztítás történt a barmaink közt. öt kértük arra, hogy gyógyítsa meg a még életben lévő állatainkat.

Az asszony ekkor lépte át először a Falunk határát. És így lett mindannyiunk Anyja. Jóatyám, akinek már feleségei voltak: a házába fogadta. És így lett a Ház Első Asszonya. Anyám... Ügy jött közénk, úgy lépett a kicsi közösség tagjainak sorába, abban a hitben érkezett, hogy bűneit és tévelyedéseit immár levezekelte. Fel sem ötlött benne, hogy nem lehet eleget vezekelni! Nem lehet

eleget gyötrődni: sohasem

___Mint ahogyan elégségeset sem lehet örülni, és

s

zeretni sem... Az érzelemnek és a megbánásnak nincs határa!

Prunusz Padusz, valahai nevén Hágár, aki csakis nekem volt szülőanyám;