Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)

Mindent átfogott az országos kétely! Kétely: a jelent és a jövőt illetően! Kétely: a magánembert illetően! Kétely: a napi teljesítményeket illetően! Soha ennyire maradi, szőrszálhasogató nem volt a kor embere, mint most. S eközben voltak, akik hittel hirdették, hogy valami hihetetlenül fontos és szent cél felé fejlődünk. Talán csak néhány év, évtized és eljutunk ismét arra a pontra, az újkori fejlődés ama szintjére, ahol megvalósítható lesz az egykori bűnök és tévedések nélküli, elnyomások nélküli Birodalom, az a makulátlan közösség, amelyet sokezer emberöltővel ezelőtt Anyám elődei elveszítettek. A kishitűek és türelmetlenek mind gyakrabban fellapozták a múltból fennmaradt apokrif szövegeket. Mind többször olvastak világégésekről, gyalázataik miatt megsemmisült embercsordákról, ledőlt városfalakról, kővé meredt, kiváncsi emberekről, s özönvizekről, amelyekkel a Világ Ura sújtotta a Föld népeit.

„És látá az Űr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz. Megbáná azért az Űr, hogy teremtette az embert a földön, és bánkódék az ő szívében. És monda az Űr: Eltörlöm az embert a kit teremtettem a földnek színéről; az embert, a barmot, a csúszó-mászó állatokat, és az ég madarait; mert bánom hogy azokat teremtettem.”

Igen.

Anyámék ily magnetikus szövegeket olvastak, de figyelmüket lekötötte a történések felszíne. És nem törődtek a lejegyzett események lényegével. Azzal, hogy a Szellem, nevezzük őt Űrnak vagy Értelemnek, a Szellem talán sohasem tisztázható körülmények közt elhagyta az Anyagot, melynek egyik (időlegesen] élő változata az Ember.

„És monda az Űr: Ne maradjon az én lelkem örökké az emberben, mivelhogy ő test;”

Tehát: ne maradjon az értelem magában az Anyagban, ne vesszen el az Anyagban, de kilépve belőle: Uralkodjon az Anyag fölött! A szellemünk uralkodjon a testünkön, és határozza meg a napjait, mivelhogy az Anyag múlandó és változékony, ellenben a Szellem és az Értelem örök és változatlan, és minden bizonnyal független is az Anyagtól.

Anyámék tragédiája abban rejlett, hogy elszakadtak a Szellemtől. Tudat alatti vágyuk már nem az igazi, valóságos Urat célozta megl Az Urat, aki Fölöttük lebegett. És aki immár nem avatkozhatott a végzetükbe. Ahhoz már egy hadseregnyi Űr is kevésnek bizonyult volna.

Anyámék testben és lélekben eltorzultak. A tudatukkal egy könnyebben elérhető és érthető Urat kerestek és leltek maguknak. Olyan lényt, aki külsődlegesen talán hasonlított ama megmásíthatatlanul eredetihez. És ezt a vágyképet, ezt a démont, ezt a semmitlen ürességet udvarolták körül. Hatalmas palotákat, szörny külsejű épületeket emeltek az emlékére, és ennek az álszellemnek a nevében bontották ki a különböző dimenziókban történő megszállások zászlóit. Eme újkori szellem nevében zabáltak és üzekedtek, és nagy titkosan reménykedtek! Mert a vágyaink, mégha hamisak is, időlegesen testet ölthetnek. Azokban a távoli falvakban és városokban az emberek oly tökéletesen azonosultak a SEMMIVEL, hogy átélték a VALAMIVEL való találkozás nem mindennapi eseményét!