Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Vajkai Miklós: Ősi elemek (elbeszélés)
rokonai vagytok a világmindenség legelső bűnös cselekedetének. Ti is az örök életre vágytok, mint az Első Asszony, aki évtizedeken át derűsen és boldogan élt a Nappal udvarában. »Itt maradsz a Nappal udvarában és örökre megmaradsz ifjúnak és derűsnek, örvendezőnek, ha... Ha nem keresed azokat a titkokat, amelyek nem reád tartoznak ...«, szólott hozzá a Nappal Örök Ura. Szólott hozzá a Világ Ura, aki mindent birtokolt, kivéve az Éjszakát! Mindent birtokolt, csak az Árnyakat nem! Mindent birtokolt, csak a Homályt nem! Mindent birtokolt, csak az Esendőt nem! Mert az Éjszakának, az Árnyaknak, az Esendő Dolgoknak és a Homálynak szabad teret adott nagy bőkezűségében... Mondván: »A Nappal erősebb az Éjszakánál, és megrendíti azt! A Fény erősebb az Árnyéknál, és megrendíti azt! A Jó erősebb a Rossznál, és megrendíti azt!«”, így szólott Anyám. Egyetlen szóval sem célzott arra, hogy a Világmindenség Ura esetleg tévedett. Igen. Meglehet, hogy a saját akarnok-hite vezette őt tévútra. Meglehet, hogy a tapasztalatai nem voltak elégségesek! És tévedett! Meglehet, hogy a Világmindenség Ura a hitét veszítette és elfogta őt, mint élő LÉNYT, a félelem. Igen. És a FÉLELEM, mint élő testben a Halál, egyre dagadt benne, és ámítóvá, demagóggá változtatta őt. És az Űr mondta-mondta-mondta a magáét, azt mondta, amiben már nem is reménykedett. Azt mondta, aminek az ellentmondásától annyira tartott. Jól tudta, hogy a Nappalt az Éjszaka váltja fel. A Nappali Világosságot az Éji Sötétség követi. Tudta ezt az Ür és elszomorodott ennek tudásától! Anyám onnan érkezett, ahol egyre csenevészebbé vált az emberi derű. Onnan érkezett, ahol egyre több lett a bátortalan és rosszkedélyű ember. Onnan érkezett, ahol egyre több lett a heg a világ ábrázatán. Anyám közénk érkezett, és irreálisan rövidnek érezte az itt eltölthető időt. Elbolondította őt a sietős idő. És felszínre hozta a rossz tulajdonságait. Nekünk nem volt sietnivalónk. Előnyünk a közösségünkben rejtezett. Abban a természetes evolúcióban, amelynek létrejöttünk óta alárendeltük magunkat. S amelyben jól éreztük magunkat. Önbizalmunk közösségi tudatunkban rejlett. Imádtuk ezt a közösséget, amelyben mindannyian az örök-folytonosság élő fokai voltunk. Szerettük a lassú napokat, melyekben könnyebb volt tájékozódnunk, önismeretben, ha úgy vesszük, messzebb jutottunk el, mint Hágárék. Velük megszaladt az idő és már csak a történések könnyen észlelhető változásaira figyeltek. Éltek, és egyre intenzívebben rettegtek. És átadták magukat ama meggyőződésnek, hogy a mindennapi lét szerves tartozéka a félelem. Félelem a holnapoktól. Félelem az objektív és szubjektív dolgoktól. Ügy múlott el felettük az élet, hogy közben az emlékezetüket is elveszítették: elveszítették a tudásukat! És már nem emlékeztek arra, hogy a FÉLELEM nagyon is felesleges dolog, hiszen az életből soha semmi nem vész el, mert ez az alaptulajdonsága! Ellenben: minden emberben van egy mechanizmus, amelyik sohasem hibásodik meg, és nem lép fel benne emlékezési zavar. Ezt a mechanizmust az anyagtalansága miatt nevezhetjük Léleknek, amelyik mindig elfogulatlanul értékel. Anyámék tudatában a belső pusztulás riasztó képe maradt meg csupán. Valóban! Közösségeiket megszállta a pusztulástól való félelem. És közben önámítók, hazug önigazolók lettek. Anyámék falvaiban és városaiban szaporodtak az önző érdekek. És velük párhuzamosan szaporodtak a hamis ízek, illatok, színek és fények. A természetes események hihetetlen gyorsasággal a visszájukra fordultak, vagy bebábozódtak. A különböző kezdeményezésekre jellemző lett a művi- ség, a csináltság! Embertömeg még ily hosszú időre nem jutott mélyhangulatba.
