Irodalmi Szemle, 1989

1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)

joga volt tizet rászámolni, s ha az üldözött tízig nem bírt visszakapaszkodni a karcsú, faragott fatornyocskák alá — a lépcsőt nem volt szabad igénybe vennie —, akkor ő lett a fogó. Wiesner Maca rendszerint már négynél, ötnél fent táncolt a dobogón — hosszú lábú, nyurga kislány volt —, én is a legtöbbször már a HÉT! . .. NYOLC! .. . elkiáltásánál fent voltam, noha Wiesner Maca mindig olyan sebesen számolt, ahogy csak bírt, de Wiesner Cicát majdnem minden alkalommal kiszámoltuk. Cica pufók volt, gömbölyű, szeplős, egy kicsit csámpás és szuszogott. A szeplői nem hátráltatták a visszamászásban — amikor a rászámolás megkezdődött, már szabad volt az illetőt üldözőbe venni, megakadályozni benne, hogy feljusson a dobogóra, ez fontos! —, de a szuszogása igen.

Továbbá: ha fogócskázás közben az üldözöttnek sikerült a fogó előtt elérnie a dobogó hátsó, félkör alakú deszkafalát és háromszor elkiáltotta: Opac! Opac! Opac! — akkor nem ért a neve; a fogó köteles volt másik áldozat után nézni. Ez is fontos: az Opac!-ot, ami nyilván az általában használt és közkedvelt Fuj- pax Wiesner Maca—Wiesner Cica-féle változata volt, nem volt elegendő kétszer, vagy pláne egyszer elkiáltani; ha a fogónak sikerült még a harmadik Opac! előtt ráütnie az üldözött vállára, karjára vagy egyéb testrészére, természetesen az elkésett Opac!-os lett a fogó.

Na, most következik az, aminek a kedvéért a fenti előzményeken át kellett rágnunk magunkat — elnézést érte, de hát ez volt a szokásos és előírt sorrend. Ugyanis előbb-utóbb a fogócskázásra ráuntunk, kimelegedtünk, kifáradtunk benne: most jön a bújócska. És ez is nagyon fontos: mert hát a bújócska során fedeztük fel a zenepavilon már említett, hátsó, félkör alakú deszkafala mögött meghúzódó öltözőket. (A zenepavilon dobogóján hajdan népi táncegyüttesek is felléptek; ezért volt szükség az öltözőkre. Továbbá, kivételesen ünnepélyes alkalmakkor, a szombat délutáni, vasárnap délelőtti gála-hangverseny tiszteletére, a zenekar tagjai is ott szokták felölteni elegáns, krémszínű nadrágjukat, ezüst gombos, piros zakójukat.] A zenepavilon máskülönben már évek óta nem működött; a fürdőhely az utóbbi évek során üvegfalú, fedett fürdősétánnyal bővült, s a fürdőző közönség (a kecsesen hajlott csőrű, virágmintás vagy tájképes ivópoharakkal a kezükben) s velük együtt a fürdő zenekara és látványosságai is átköltözködtek az előkelő „fürdő-kolonád” területére. De a régi zenepavilon öltözőit azért még változatlanul kulcsra zárt ajtók védték a kéretlen betolakodók elől — előlünk is. Pedig nagyon szerettünk volna bepillantani a titokzatos, zárt ajtók mögé. (Minden zárt ajtó titokzatos. De csak addig, amíg mögéje nem pillantanak.)

A vélt titkok helyett azonban némileg kárpótolt bennünket az a körülmény, hogy az öltözőkhöz vezető lépcsőfeljáró tetején kis, talán két négyzetméternyi, fedett deszkateraszon kellett áthaladni, mielőtt az ember az öltözőkhöz ért. Nos, ezen a deszkateraszon „bújt el” egy ízben Wiesner Maca, amikor éppen én voltam a hunyó. A terasz gyerekes ötlet volt Macától, semmi kétség; általában mesekönyvet olvasni jártunk oda vagy csak egyszerűen fecsegni, megvitatni az aznap történteket vagy történendőket; ott aztán igazán nem volt hova bújni, legfeljebb a deszkafalhoz vagy valamelyik öltöző ajtajához lehetett lapulni. Ezt tette Maca is: tiz másodperc alatt rátaláltam.

— Te vagy a hunyó! Te vagy a hunyó! — kiáltottam diadalmasan, s már az sem érdekelt, hogy Wiesner Cica akkor bújt elő a dobogó alól, ahova a lépcsősor alatt tátongó, sötét résen át bújt be. Más alkalommal bizonyára kellő bámulattal adóztam volna Cica leleményességének, de mindenekelőtt merészségének: én bizony a világ minden kincséért sem bújtam volna be a sötét, barátságtalan résen — és ha egerek vannak a dobogó alatt? Vagy — ne is borzongass! — esetleg patkányok?! Ezúttal azonban nem törődtem Wiesner Cicával; minden