Irodalmi Szemle, 1989
1989/4 - Rácz Olivér: Szamárköhögés (elbeszélés)
Szamárköhögés Az az igazság, hogy én sohasem követtem el azt, amivel Wiesner Maca ügyében Wiesner néni — és hallgatólagosan talán a mamám is — igazságtalanul megvádolt. „Pajkos gyerekcslny”, mondta Wiesner néni elnézően. „Ne is beszéljünk róla...” (Hát akkor mi a fenének kezdett mégis beszélni róla??!) „Pajkos gyerekcsíny, semmi egyéb— Csakhogy én nem tartottam annak; egyszerűen értelmetlen butaságnak tartottam. És nem követtem el. Nem. Soha. Az az igazság, hogy a régi fürdőépület elhagyatott zenepavilonjának a kör alakú, nagy pódiumán játszottunk hármasban, Wiesner Maca, Wiesner Cica és én. Wiesner Maca akkoriban tizenkét éves lehetett, Wiesner Cica kilenc, én hat. De azért általában nagyon jól megfértünk egymással. Már hónapok óta tartott a barátságunk, de akkor történt első ízben, hogy együtt voltunk nyaralni. Abban a bizonyos régi fürdőépületes, elhagyatott zenepavilonos fürdővároskában. Csöndes kora délután volt, a környéken sehol egy lélek, a miénk volt az egész zenepavilon. Labdáztunk, fogócskáztunk, bújócskáztunk. A labdázásban az volt a legérdekesebb és egyben a játék fortélya, amikor valakinek nem sikerült elkapnia a feléje dobott labdát. Egyre ment, a dobó hibájából vagy a tulajdon ügyetlensége folytán nem kapta el (Szándékosan rosszul céloztál!... Nem igaz, mert jól céloztam!!!); annak kellett leugrania a másfél méter magas dobogóról a labdáért — szép, nagy, piros-fehér virágmintás, fényezett gumilabda volt, mellesleg Wiesner Cica tulajdona —, aki nem kapta el. De ez még nem volt minden: miután az illető megtalálta — ez köny- nyen ment: a zenepavilon a fürdőhely új központi épületeitől, térségeitől immár félreeső, de még mindig gondosan ápolt, csinos, áttekinthető rét kellős közepén állt —, vissza kellett dobnia a labdát a dobogóra, aztán, büntetésből, körül kellett futnia a faragott fatornyocskákkal ékesített pavilont. A játékban az lett a vesztes, akinek a legtöbbször kellett leugrania a dobogóról. A labdázásnak ezt a válfaját (azt hiszem, ezt is Wiesner Maca találta ki] általában hamar meguntuk; a leggyakrabban természetesen nekem kellett leugranom a dobogóról, körülrohangásznom a pavilont, s ez előbb-utóbb unalmassá vált. — Ügy futsz, mint egy kehes birka! — kurjantott rám Wiesner Maca a kanyarban, s Wiesner Cica a második kanyarban, a dobogó túlsó oldalán, ráduplázott: — Vagy mint egy nyamvadt borz! Nem tudtam, hol látott Wiesner Cica nyamvadt borzot futni, és hogyan fut egy nyamvadt borz, mert én ezzel az állattal mindaddig legfeljebb képeskönyvekben találkoztam, és még abban sem voltam biztos. De még mielőtt megsértődtem volna — azokban az években könnyen sértődtem, különösen, ha lányok* IANí OK ... viselkedtek lenézően velem —, Wiesner Maca leugrott a dobogóról, a labdát a sarokba gurította és felkiáltott: — Fuj-pax! Fogócskázzunk! Te vagy a fogó — mutatott rám, és visszalibbent a dobogóra. A fogócskának is komoly játékszabályai voltak: ha az üldözött leugrott a dobogóról, a fogó nem követhette. Viszont — háromlépésnyi távolságból — Rácz Olivér
