Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

— Mi történt? — kérdezte. — Miért kiáltott?

— Kiáltottam volna? Elnézést kérek.

— Fölveri az apósomékat.

— Elgondolkodtam egy kicsit.

— Ne hívjak orvost?

— Szükségtelen — mondta. — Semmi bajom. Csak egy kicsit elgondolkodtam.

A kártyázok egy pillanatra mind odatódultak a küszöbre, s meglehetősen

furcsán néztek rá. Mit lehetett volna itt még tenni? És hogyan tudná elhitetni velük, hogy azért ki van mind a négy kereke, amikor összefüggéstelenül ordibál, és egész testében reszket? Nem mert a szemükbe nézni, mert nem akarta kiolvasni a tekintetükből, hogy mit gondolnak róla. Megköszönte a teát, és azt mormolta maga elé:

— Nincs kedvem.

Saját maga ásta alá a tekintélyét, s a legjobbnak látszott lelépni, amilyen gyorsan csak lehet. Nem csodálkozott, hogy nem marasztalják. A szőke férfi betartotta az ígéretét. Előbb megkötötte a kutyát, csak azután kísérte ki őt a kapuhoz, hogy megmutassa neki, hogyan jut ki a komáromi útra. Nem telt bele öt perc, és ott volt az útelágazásnál, ahol jobbra kellett térnie. Eddig rendben ment minden. Talán attól szédült el, hogy derékszögű kanyart vett be, mindenesetre jó, hogy mielőtt elvesztette volna az eszméletét, még meg tudott állni, és ki tudta kapcsolni a motort. Nem lehetett sokáig eszméletlen, bár ilyenkor minden ember elveszíti az időérzékét, s a végtelen is csupán egy pillanatnak tetszik.

Az eső már elállt, de a hajnal messze lehetett még. Gyűlölte a sötétet, s ezért az éjszakát is gyűlölte. A sötétség, az éjszaka, a fekete szín figyelmeztetés, hogy az élet rövid pillanat csupán, s hogy a semmi, amit halálnak is neveznek, e rövid pillanat két végpontja között is készenlétben áll. Most értette meg, hogy miért fekete a gyász színe, s csodálkozott magán, hogy ezt a végtelenül banális, de logikus összefüggést a fekete szín és a halál között csak most értette meg. Milyen felületesen élt eddig! Valahová beszorult a lába, de amikor megpróbálta kiszabadítani, olyan iszonyú fájdalom hasított a combjába, hogy majdnem újra elájult. Egyébként is megkötözték. Odakötözték valahová, eltörték a lábát, s egy pillanatra olyan végtelenül gyöngének érezte magát, hogy levegőt venni is nehezére esett. De legalább az eső elállt. Bizonyára láza is volt, mert az egyik pillanatban forróság öntötte el az arcát, a másikban vacogott a hidegtől. De az eső elállt, s ez azt jelentette, hogy az ellenség visszavonult. Ám az is lehet, hogy csak a hadállásait rendezi át. Egyre hidegebb lett, és fölötte szikrázott az égbolt, Tutunak, a nagy sárga Istennek az udvara. De Tutu, a nagy sárga szem, aki a meleget és a fényt hozza, elvonult pihenni, s ki tudja, milyen messze van még a jövetele. Aztán valami zajt hallott, s a zaj egyre erősödött. Először mintha csak bölénycsorda közeledett volna, de folyamatos volt és egyre közelebb ért. Két embert pillantott meg, az egyik rövid, tüzes botot tartott a kezében, de a bot nem lángolt, csupán világított.

—Ez jól elintézte magát — mondta az egyik ember.

— Mit gondolsz, él még? — kérdezte a másik.

Összeszedte a maradék erejét, és sikerült még összekötözve is megmozdulnia ültében. Nem félt, inkább elszánt volt.

— Melyik hordából vagytok? — kérdezte.

— Idegen nyelven beszél — mondta az egyik ember. — Te érted, hogy mit mond?

— Tutu küldött benneteket?

— Talán csak félrebeszél — mondta a másik férfi.

A pillanat egy töredéke alatt megszabadították a kötelékeitől. Az egyik férfi