Irodalmi Szemle, 1989
1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)
a hóna alá nyúlt, a másik kitapogatta a lábát. Ügy beszélgettek egymás között, mintha ő ott sem lett volna. — Csupa vér, de életben van — mondta az egyik. A másik azt felelte: — Hát ha életben van, akkor tenni kell vele valamit. Vigyázva emelték föl, de bármilyen óvatosan is bántak vele, mit segített az már rajta, akinek egy mozsárban összetörték minden csontját, s testhelyzetének a legkisebb változtatása is nagy fájdalommal járt. Valami puhára fektették, szerette volna megnézni, hol van, de talán a fájdalomtól, talán mert Tutu és a többi istenek megharagudtak rá, elvesztette a látását. A hallása azonban ép maradt, s jól meg tudta különböztetni a két ember hangját, annál is inkább, mert az egyik ember nagyon fiatal lehetett még. — Visszaülök a tragacsomba, és hívom a mentőket — mondta ez a gyerekhang. — Gyere vissza — szólt rá kis idő múlva a másik. — Nézz rá! Furcsa, de eddig észre sem vettem ... Látod? — Különös — mondta a gyerekhang. — Ekkora pofacsontokat még sose láttam. Biztos valami külföldi. — És nincs is homloka. — Van, csak nagyon keskeny. — És milyen szőrös az arca! Meg a nyaka is... Te jószagű Isten! — Gomboljuk ki az ingét. Kellemes, csiklandós érzés volt, a mell bozótjában matattak, s az ujjuk elkalandozott egészen a köldökéig, mint amikor ők fölhasítják az áldozati disznó hasát Tutu dicsőségére. — Olyan hosszú és kemény szőre van, mint egy mamutnak. — Te jószagű Isten — mondta megint a fiatalabb hang. — Semmi kétség, Jozsko, ez egy ősember. — Hogy került ide? — Azt nem tudom. De az szent, hogy ez egy ősember. — Látott maga már élő ősembert, mester? — Sok mindent láttam már az életben, de ilyet még nem. — És most mit csináljunk? — Nem a mentőket kell hívni, hanem a múzeumigazgatót. — Ilyenkor? — Majd reggel. Megvárjuk, amíg kivérzik. így még kárt tehet bennünk. Ezek a szörnyek ám nagyon erősek. — Fognak majd nézni! — Meghiszem azt. Kapunk egy vagon pénzt, Jozsko. — Az jó lesz, mester. A feleségem már hónapok ótat nyúz, hogy új ágyneműhuzatot kéne venni. — Te, Jozsko! — Tessék, mester? — Én már nevet is adtam neki. Karpathopytecus. Mit szólsz hozzá? — Maga egy zseni, mester... Osztán mit csinálnak vele, ha kivérzett? — Azt nem tudom. Talán kitömik. — Nemcsak pénzt kapunk, még híresek is leszünk, ugye, mester? — Az biztos! — De még elég messze a reggel. Mit csinálunk, ha más is fölfedezi? — El kéne dugni egy fa mögé, Jozsko. Vagy elássuk.
