Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - HOLNAP - Pálovics László: Piknik a Szaharában (elbeszélés)

A kereszteződés előtt várt egy pillanatig, de miután észrevette, hogy a lámpák sztrájkolnak a jobb látási viszonyokért, nyugodtan megindult a túloldalra. Az út közepén jobbra nézett, mert valami olyannyira vonzotta pillantását, hogy még a lábát is meg kellett vetnie, nehogy egész testét elragadja a vonzás. A távolban meglátta a tettest; egy hatalmas citromsárga csigát. A csiga ügyesen radarozott helyre kis szarvaival, és amikor Ármin jobban odafigyelt, észrevette, hogy a csiga szájában rozmárbajuszból sodort zabla van. Pillantásával követte a zablát, és mint az várható volt, a zablát egy kéz tartotta. Dibb-dobb, dibb

— gyorsult fel Ármin szívverése, amikor a kéz tulajdonosnőjét is felfedezte. Kicsi fintor ült ki az arcára, és zavartan továbbindult. A fintor viszont átköltözött lábujjára, ott foglalta el új helyét, ezért aztán Árminnak sántikálva kellett útját folytatnia, ami a legkevésbé kellemes megoldás volt, gondoljunk csak a csövekre, a vasfazékra meg persze a kazettára.

Az erdő nem is erdő volt, hanem csak afféle nagyobbacska berek. Ármin egyre inkább érezte azt az orrfacsaró bűzt, ami az erdő (berek?) felől nagy gomolyagokban hömpölygött. Most derült csak ki, hogy miért vette az L alakú kályhacsöveket. A L rövidebb szárának végét összenyomta, a cső így meglepően hasonlított egy középkori lovag csizmájára. És bizony fel is húzta, és a puccos kályhacsőcsizmákkal minden probléma nélkül el lehetett táncolni egy 12. századi lovag-roggyantóst. Csizmával a lábán sokkal bátrabban indult befelé az erdőbe.

Ahogy a fák közé lépett, a süppedékes talaj rögtön füstölögni kezdett, nagy örömmel marta a vascsöveket a mindenféle kémiai bolondság. Szemben feltűnt két depressziós fa, szomorúan kornyadoztak csupasz ágaik. Árminra ez kimondottan rossz hatással volt, a depressziós fák látványától gyomorsavtúlten- gése lett. És a fáknak nem volt elég a depresszió, ehhez jöttek a savas esők, amelyek utolsó leveleiktől is megfosztották őket. Ezért hordta Ármin fején a fazekat, lábán a vascsövet. Amikor aztán megtalálta a tisztást, amit keresett, beállt a közepére, először 5 lépést tett északi irányban, aztán az addig megtett úttal 65°-os szöget bezáró egyenes mentén 12 lépést, végül pedig nyugati irányban tett 7 és fél lépést. Itt megállt, felemelte fejét, amelyet addig mereven lefelé tartott, mint egy gázlómadár — és ott volt előtte egy magas, vénséges platán. Persze, egyszerűbb lett volna, hogyha megtanulja a fafajtákat, ugyanis ez volt a berek egyetlen platánfája, de ez csökkentette volna a keresés izgalmát, meg aztán számított rá, hogy esetleg figyelik, és ez látszott a legalkalmasabb fedőhadműveletnek.

Nos, a platánon 4 méter magasan, egy elágazásnál volt egy odú, ahol valaminek lennie kellett, mert Ármin már meg is indult fölfelé a fán, szeméből csak úgy szikrázott az izgalom. Az odú előtt leült egy ágra, amelyik az odú alatt nőtt ki, mereven előre mutatva, mint egy óriási bögyörő. Ármin benyúlt az odúba, és kihúzott egy rádiómagnetofont. Magnetofonnal az ölében még fész- kelődött egy kcsit, aztán az újonnan vásárolt kazettát belelökte a gépbe, és a kis mikrofont a szája elé tartva elkezdett beszélni:

— Tisztelt szerkesztőség, újra jelentkezem, én, Feény Ármin; mint mindig, most is szokásos meditációm után jöttem el ide, amely most 17 napig tartott. Sok fontos kérdésre választ kaptam, kedvenc kétszersültemet ropogtatva, de maradtak megválaszolatlanok is, amelyek csak felvetődtek bennem. Mondják meg nekem, hogy milyen madár a gólyatöcs, és hogyan eteti fiókáját! Fontos ez nekem, és magányos sötétségemben még fontosabb volt. A sötétben egyenletrendszereket is láttam — ezt egyébként csak mellékesen jegyzem meg. A 17 nap egyébként szomorú volt, és az egyik pillanatban rájöttem, hogy a múltkor ajánlott „A szakácsművészet remekei” cimű könyv nem nekem való, naturalista ábrázolásmódja nem fér össze asszociációkat kedvelő gondolkodásom-