Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

levegőjű város tőszomszédságában. Csak egy abrosszal letakart közönséges ionyhai asztal van az udvaron, és roskadozik a hidegtálaktól. Székek nincsenek. Pokrócok leterítve a füvön, vigyázni kell, hogy a vörösboros pohár alatt

egyenletes legyen a talaj. Lehet ülve enni, félkönyékre ereszkedve, vagy akár fekve is, ha valakinek ficsúrkodni támad kedve. Szombat délután van, visszatért a vénasszonyok nyara, ingujjra lehet vetkőzni. Petra egész délután a nyakán lóg, egy korty bort sem iszik, legföljebb üdítőket. Ő hamarosan úgy kezdi érezni, mintha nem is Petra lenne az ünnepelt, hanem az egész fölhajtás őmiatta volna. Ebben a brancsban ő a legrangosabb vendég, s ezt minduntalan eszébe is juttatják. Rajta kívül a meghívottak mind fiatalok, Petra barátai és barátnői, senkit sem ismer közülük, s azok sem törődnek sokat vele. Elmondja Petrának, hogy néhány nappal ezelőtt, egy csallóközi majorságban megálmodta ennek a nagyszerű szombat délutáninak az összes részletét. Illetve, nem is álmodta, mert hiszen nem aludt, hanem csak úgy meglátta, mint aki képes a jövőbe látni, ami, ugye, teljesen valószínűtlen dolog. „A tudomány mai állása szerint” — mondja Petra, s természetesen nem veszi komolyan a dolgot, de azért nagyon költőinek tartja. Közben a rosszulléte elmúlt, a tea még mindig nem készült el, legszívesebben kiosont volna a házból valami hátsó kijáraton. Később, már estefelé, lampionokat gyújtanak a kertben, s Petra apja félrehívja őt néhány percre. Akkorra már megváltozik a hangulat, mindenki kapatos egy kicsit, s az a göndör hajú, rókaképű fiatalember, aki egész délután egy nála fél fejjel magasabb lány derekát szorongatta és heavy-metal zenét bömböltetett a kazettásmagnóján, népdalokat kezd énekelni. Rövidesen mások is csatlakoznak hozzá. Tulajdonképpen mindnyájan vidékiek, akik összejöttek ezen a délutánon, még azok a fiatalok is, akik már Pozsonyban születtek. Egy vagy két generáció kevés a polgárosuláshoz. Randalírozás azonban nincs, s már ez is több a semminél. „A lányom őszintén csodálja önt” — mondja Petra apja, majd váratlanul felajánlja, hogy tegeződjenek. Dörzsölt fickó, hamiskás a mosolya, a tekintete éber és megfontolt, mint egy hiúzé. Szeretne a lényegre térni, de elővigyázatos. Öt pedig Petra apjának a célzásai nyomán villámcsapásként éri a felismerés, hogy voltaképpen csak a neve kell nekik. Lehet, hogy Petrának nem, de ennek a ravasz vén rókának egész biztosan. Nem mondja ki, csupán körülírja a szándékait, azt, hogy az ő nevéért a saját nevét ajánlja fel cserébe. Azt a nevet, amely magasabb hatalmi és politikai körökben legalább olyan jól cseng, mint az övé a tudományos életben, s még azt is sejteti, hogy az ő további boldogulásához jó hátszelet kap azzal a névvel, amit Petra visel. Sétálnak a kertben, már majdnem sötét van, és senki sem hallgatja ki a beszélgetésüket. Mind a ketten mellébeszélnek, mégis tökéletesen értik egymást. „Petra nagyon okos és amellett nagyon szép is — mondja majd a séta végén. — Nem vagyok szoknyabolond, de néha azt hiszem, teljesen megszédített.”

Egy másik felismerés viszont sokkal mélyebben felkavarja, s amikor kilenc óra felé Petra megcsókolja az egyik fa alatt, majd szorosan hozzásimulva azt suttogja a fülébe, hogy hagyják itt a társaságot, s menjenek ki az apja hétvégi házába, eszébe sem jut ellenkezni. Az ő kocsijába ülnek, de a lány vezet. A nyaraló valahol a Kis-Kárpátokban van, s egy jó darabon a sztrádán hajtanak, csak Malacky előtt térnek le egy alsóbbrendű útra, amelyet fenyőerdő szegélyez az egyik oldalról. Résnyire lecsavarja az ablakot, s az éles fenyőillattól lassan elmúlik a kóválygása, és felébrednek az érzékei. Fent a házban jóval frisebb és hűvösebb a levegő, s amikor Petra kiszellőztet, s az ősz fuvallata besöpör a kitárt ablakon, teljesen a tudatánál van. Kapkodva és ügyetlenül teszi magáévá a lányt, mintha régóta nem szeretkezett volna. Még csak le sem vetkőzteti Petrát. Nem firtatja, hogy Petra tud-e a közte és apja között létrejött íratlan szerződésről. Ebben a pillanatban sokkal könnyebbnek látszik beismerni azt,