Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

a pökhendiség ebben az országban még nem volt sikk, talán mert adni kellett némi plebejus látszatra is. Egyik kollégája megvádolta, hogy az értelmiségi gőgje szól belőle, a csapnivalóan fizetett értelmiségié, aki hiába beszél hat nyelven, kilóg a feneke a nadrágból. Nem volt igaza. Sosem volt gőgös, és most is inkább hálát érzett ezek iránt az idegenek iránt. Kap egy csésze teát, útba igazítják, legföljebb majd jót röhögnek a háta mögött, ha odébbállt. S mindjárt a következő pillanatban forró rokonszenv támadt benne irántuk. Amit a fényűző villa berendezéséből látott eddig, nagyon rossz ízlésre vallott, de őt épp az ellenkezője lepte volna meg. Az jutott eszébe, hogy nincs joga senkit sem bírálni. Ha meg tudná fogalmazni világosan, hogy mi az élet értelme, akkor igen... De még azt sem tudja, mi az értelme az ő életének. Szédülni kezdett, talán mert nagyon régen nem foglalkozott már ilyen primitív és gyerekes problémákkal. Az élet értelme bizonyára ez: fényűző villában lakni, jókat enni és kefélni, amíg fiatal az ember és bírja szusszal. Minden más deviancia, hóbort, őrület, paranoia. Fel kell oldódni a banalitásokban, közhelyekben, el kell fogadni az ízléstelenséget, s egy jó vastag bunkósbotot kell rejtegetni az ágy alatt.

Olyan volt, mint a zuhanás érzése valami lidérces álomban: a gyomra a torkában, segítségért kiáltana, de nem jön ki hang a torkán. Talán csak újra megszédült. A vérnyomása, gondolta, mert közben meg sem mozdult, csak a keze markolta szorosabban a szék karfáját. Közben mintha megkétszereződött volna a testsúlya. Nem először lepte meg ez a könnyű rosszullét, de most jobban megijedt, mint máskor, mert idegen helyen volt. Haladéktalanul ki kell vizsgáltatnia magát. Az a képzete támadt, hogy a következő pillanatban belép a fiatal háziasszony a csésze gőzölgő teával, és megkérdezi tőle, hogy miért kiáltott. „Kiáltottam volna? — kérdezi ő. — Elnézést kérek.” „Fölveri az apósomékat.” „Elgondolkodtam egy kicsit.” „Ne hívjak orvost?” „Szükségtelen — mondja majd ő. — Semmi bajom. Csak egy kicsit elgondolkodtam.” Eközben az ajtó- félfa rámájában a takarosan öltözött, de hízásra hajlamos háziasszony háta mögött három pár kíváncsi tekintet veszi célba. A tekintetekben azonban nyoma sincs szemrehányásnak, inkább várakozásnak. Ügy néznek rá, mint egy állatkerti majomra, hogy megnevettesse őket. De ő semmiféle produkcióra nem kapható most, egykedvűen ül a ketrecében, és néha megvakarja a tökét. „Nincs kedvem” — mondja aztán, ami szokatlan kijelentés egy majomtól, de mivel majomnyelven mondja, nem értik, hogy mit makog. Szerencsére mindez csak képzelgés volt, a konyhába nyíló ajtó csukva van, a kintiek verik a blattot és néha hangosan rikkantanak. Ö mégis újra a következő pillanatot látja, újra azt, hogy bámulnak rá a küszöbről, s ez elég idegesítő lelkiállapot. Hiszen ki ő,. hogy előre lássa, mi történik itt öt perc múlva? A látomás azonban rabul ejti, és fogva tartja. Látja magát, amint mit sem törődve azzal, hogy összeégeti a nyelvét és a szájpadlását, mohón megissza a teát, s már szedelődzködik is,, hogy ebből a gusztustalan mennyországból eltűnjön. A lenszőke férfi kikíséri, a kapuba, és megmutatja neki az utat. Körülbelül öt perc múlva egy útelágazáshoz ér, ott jobbra forduljon, a keskenyebb útra. Egy falun fog áthajtani,, s már kinn is van a komáromi úton. Ilyen egyszerű az egész. Ma már sehol sem lehet eltévedni, még a Szahara sivatagban sem. Az a világ elmúlt, amikor el lehetett tévedni még, s az erdőben farkasok leselkedtek Piroskára és más szüzekre. Mára az egész világ elvesztette a szüzességét. Ügy ám!

A születésnapi zabálás inkább piknikre fog hasonlítani, pedig helyben tartják meg, a villa hatalmas kertjében, ahol nyírják a füvet, metszik a rózsákat, s minden csodálatos, mint egy rekiámfilmben, pedig valóságos, és Petra apjának köszönhető, aki bokros (és magas) hivatali teendőivel végezvén, délutánonként átvedlik kertésszé, s valóságos földi paradicsomot varázsol maga köré a rossz