Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

volt, s a bejárathoz vezető lépcsősor fölött égett az udvari lámpa. Azonkívül

— nem elhanyagolható szempont — egy Škoda parkolt az udvarban, s ahol autó van, ott benzin is lesz, gondolta. Az udvart rácsos kapu kerítette el a nyomorultul árkos aszfaltúitól, s a kapu nyitva volt. Belépett, de azonnal visszahőkölt, mert egy borjú nagyságú juhászkutya rontott rá az udvar homályosabb feléből. A ház tulajdonosa, egy egészen fiatal, szinte sorkatona korú szőke férfi csak azután parancsolta vissza a kutyát, hogy ő elpanaszolta, milyen bal- szerencse érte az imént.

— Azt hiszem, eltévedtem. Idétlenül hangzik, de sejtelmem sincs róla, hol tartózkodom.

— Tizennyolc kilométerre Komáromtól — mondta a szőke fiatalember. — Ott nyitva találja a benzinkutat.

— Kitűnő.

— Majd megmutatom, hogyan jut ki a főútra. De előbb jöjjön be. A feleségem főz magának teát.

Ronda helyzetbe keveredett, mint egy rossz álomban. A lenszőke férfi a konyhában bemutatta a feleségének (az úr. eltévedt, és fogytán a benzinje) meg egy vendég házaspárnak (övék volt az udvarban parkoló ŠkodajT Bizalmatlanul fogadták, s ő kénytelen volt igazat adni nekik. A bástyán kívülről érkezett, s hogy eltévedt, éppúgy bűnnek tekinthették, mint ahogy gyanúsnak azt, hogy mi keresnivalója van errefelé, ahol se barátai, se rokonai nem laknak. Hivalkodásnak tűnhetett, amikor elég szószátyár módon eldicsekedett vele, hogy egy kutatóintézetben dolgozik, de az egyetemen is előad. Senki sem hatódott meg. Bocsánatot kért, hogy váratlan megjelenésével megzavarta az ő bensőséges, baráti kártyapartijukat, s eközben tisztában volt vele, hogy viselkedése minden tekintetben ellentmond annak a képnek, amelyet ezek az egyszerű emberek közhelyes tévériportok és álszent, fellengzős portréfilmek alapján egy tudósról kialakíthatnak magukban. Komoly ember nem mászkál csatakos időben, a vénséges éjszaka közepén olyan isten háta mögötti utakon, amelyeket a részletes térképeken is csak halvány csíkkal jeleznek. Legföljebb akinek bűn nyomja a lelkét, sanda szándékai vannak, aki orvvadász, ipari kém vagy ellenséges országból röpített ejtőernyős.

— Tud máriásozni? — kérdezte a vendég férfi. — Beszállhat Mari helyett, amíg a teát főzi.

— Nem tudok — mondta.

így van ez jól, gondolta aztán, legalább föltette az i-re a pontot. Azok négyen is ezt gondolhatták, mert úgy néztek rá, mint akik pontosan azt gondolják, hogy így van ez jól. Mit kezdjenek vele, gondolhatták még, s mit kezdjen velük ő? De mást is gondolhattak még. Az arcukra volt írva meg az orrukra meg a fülükre meg a homlokukra, hogy azon töprengenek, ártalmatlan futóbolondnak tartsák-e őt, vagy alattomos, tolakodó jöttmentnek, aki összevissza hazudozik, és ki tudja, mit forgat a fejében. Atomfizikusként bemutatkozó ázott ürgék csak a legritkábban futkároznak éjszaka a csallóközi tanyákon. Javíthatott volna a renoméján, ha bevallja, hogy gyerekkorában már tudott máriásozni. De hiába, elfelejtett, s miután ezt töredelmesen bevallotta, megcsappant a személye iránti érdeklődés. A fiatal szőke férfi jobbnak látta, ha eltávolítja őt a konyhából. Kis szobába vezette be, meggyújtotta a villanyt és magára hagyta. Előbb azon- Lan figyelmeztette, hogy ne csapjon zajt, mert a szülei és a két gyermeke lefeküdtek már, s különösen az apja rossz alvó.

Amint a házigazda betette maga mögött az ajtót, egy csapásra elmúlt a fe- szélyezettsége. Mások gazdagsága sosem hozta ki a sodrából, s Lindával ellentétben, még csak irigységgel sem töltötte el. Elviselte a pénz szagát, csak a sznobokat utálta. Az igazi arisztokrata szerény, ha van pénze, ha nincs. De