Irodalmi Szemle, 1989

1989/1 - Grendel Lajos: Utak vége (elbeszélés)

megértené, hogy az ő csallóközi autózgatásainak semmi köze se meneküléshez, se pihenéshez, se nosztalgiázáshoz. Nem a táj szépsége nyűgözi le. Ilyen kései órában úgyis csak árnyakat lát a tájból. A végtelenség érzése az, ami lázba hozza, s a végtelenség érzése rettenetes, de vigasztaló is. Vigasztaló, mert az ő parányiságát sugallja ugyan, de azt is, hogy a magánya összeforrasztható- a roppant és végtelen kiterjedésű magánvaló magányával, mert, végső soron, abból vétetett. Az utak, amelyeken a kocsija suhan, nem érnek véget, hanem újabb utak ágaznak el belőlük, s akármerre fordul és akármelyiken indul el, mindenhonnan a végtelen jön szembe vele. Az ember elfelejti lassan, hogy az időben él, s magánya beleolvad a világ magányába. Nem félni kell a magánytól, hanem keresni kell a magányt. Egy ilyen esti kikocsizás után más lélekkel fog visszatérni a kötelességei közé ... Az ágyába fogja vinni azt a lányt! Talán ha nem kínálta volna föl magát olyan egyértelműen a parkolóban, el lehetett volna még odázni a dolgot. De most már biztos volt benne, hogy Petra is le akar feküdni vele, s nincs értelme többé, hogy elrejtse vágyát.

Ekkor vette észre, hogy fogytán a benzinje.

A kocsi műszertábláján villogni kezdett a benzinszintmérő, s neki fogalma sem volt róla, hogy hány kilométerre van otthonról. Térképet sosem vitt magával, a faluneveik pedig semmit sem mondtak neki.: Részleteit ismerte csak ennek a vidéknek, azt viszont olyan alaposan, hogy némelyik útszakaszon minden fáról és bokorról tudott. De hiába tudta, hogy amott egy csatorna vize csordogál vagy földhányás emelkedik, a helyet, ahol éppen tartózkodott, semmiféle képzeletbeli térképen nem tudta elhelyezni. Legföljebb arra emlékezett, hogy erre már járt néhányszor.

Kiszállt a kocsiból, és ösztöneire bízva magát, megpróbált tájékozódni, de nagyon hamar belátta, hogy esélye nem több, mint megtalálni azt a bizonyos tűt a szalmakazalban. Ősi képlet volt: eltévedt. Ahelyett azonban, hogy megijedt volna, kellemes izgalmat érzett. Egy pillanatra kiesett civilizált élete gondosan biztosított és szabályozott rendjéből, és kiszolgáltatva érezte magát, mint egy ősember. Ellenséges világ vette körül, s ebből az ellenséges világból veszélyek leselkedtek rá. Neki pedig még csak egy furkósbot sem volt a keze ügyében. Sötétség borult a földre, mint a teremtés előtt. Holdvilágnál kieszelhetett volna valami megoldást. De a holdat és a csillagokat ellenséges felhők takarták el, és az ellenséges felhőkből szűnni nem akaróan zuhogott az eső. Egy-egy pillanatra szél kerekedett, s akkor cudarul fázott. Védtelen volt az ősi ellenséggel szemben. A szél és az eső ellenség, arra szövetkeztek, hogy elpusztítsák őt. Különös, sosem tapasztalt érzés volt: egyedül létezett a világon. Persze tudta, sok-sok millió ember él körülötte, többségük lefekvéshez készülődik, a tévé műsorát nézi, szeretkezik vagy éppen most csalja meg a hitvesét, de ez a sok millió ember elérhetetlenül messze volt ebben a pillanatban, s az ő segélykiáltását nem hallotta volna meg. Az ő számára megszűnt, valami álomszerű, megfoghatatlan és hihetetlen múltba vonult vissza a civilizáció, amelyet a megmaradás bástyájául épített föl ezer meg ezer nemzedék. Itt, a bástya falain kívül a hatalmas ellenség volt az úr. Az elpusztíthatatlan elemek, a természet könyörtelen logikája. Egyedül volt a világon és csaknem büszke volt rá. A sötétben, a zuhogó esőben szinte hallani vélte a magánvaló nyugodt, csöndes lélegzetvételének ritmusát, s egy pillanatra megmutattta neki elrejtett arcát a halál. Csak ezután figyelt föl bal kéz felől a szemhatára mezejét éppen csak érintő fényekre. Visszabújt a kocsiba, és tíz perc múlva odaért a fények forrásához.

Nagyon kis település volt, nem is falu, csak valami majorság. Hat-hét házból állt, s ő az utolsó előttit szemelte ki. Ez a ház látszott a legújabbnak, kétszintes