Irodalmi Szemle, 1989

1989/3 - FÓRUM - Gyüre Lajos: Thália istennő rázós szekerén ülve ...

a kulisszák, kosztümök gyártásénak az esetlegessége; a kisorolt darabok díszleteinek, kosztümjeinek Komáromba való elszállítása (húsz év működés után nincs a Tháliának egy stilizált bútordarabja, egy klasszikus darabhoz való parókája, kosztümje stb.); évek óta esedékes volt a színház fényeffektusainak korszerűsítése, rekonstrukciója. (10 év elteltével végre most került sor rá.) Amikor a Matesz új autóbuszt kapott, mi sem volt természetesebb, mint az, hogy a komáromi együttes régi buszát akarták a Tháliának átadni, s ők kapták volna az újat. Amikor a Tháliától valaki nyugdíjba ment vagy máshova távozott — a Matesz viszonyaihoz mérten nagyobb fizetéssel —, az új, akit a helyére felvettek, alacsonyabb besorolása révén kisebb fiztést kapott. A fennmaradó bérkülönbözetet a komáromi részleg fizetésrendezésére fordították. Miután mindez egy gazdasági egységen belül zajlott le, törvényesltés tulajdonképpen nem történt.

Kmeczkó Mihály azt nyilatkozta: ......Tudatában vagyunk, hogy a csehszlovákiai magyarság színházkultúrája nem eléggé korszerű. Főként a kelet-szlovákiai közönség színháztudatát jellemzik még nagymértékben a hagyományos tartalmak és formák(...) (Csak zárójelben említem meg, hogy a kelet-szlovákiai közönségnek felkínált több mint húsz műfaj közül mindmáig hiányzik a klasszikus tragédia. Viszont található közöttük 3 verses dráma és 2 dramatizáciő.” Nem szeretnék vitába bonyolódni Kmeczkó Mihály barátommal, de én magam is kíváncsi lennék arra a húsz műfajra, amelyet úgymond ..felkínáltak”. Nem volt ez a „húsz műfaj” egy kicsit sok?!. Talán a „bőség zavara” miatt nem tudott a közönség választani. Választani?! Mit választhat a közönség? Milyen választási lehetőség az, ahol „eszed, nem eszed, ez van” alapon kínálják az előadásokat? Beidegződött a MATESZ vezetőinek tudatába, hogy „Kelet-Szlovákiában csak vígjátékot lehet eladni!” (Németh László Bodnárnéja erre a cáfolat.) Amint az utóbbi időben kiderült, Nyugat-Szlovákiában is baj van a közéleti drámával (emlékezzünk csak Muzs- lára, vagy a marcelházi előadásra). Mindenesetre jobban járunk, ha más aspektusból közelítjük meg a dolgot: a dráma a maga sajátos eszközeivel mindig a jelen köztudatát joglalkoztató dolgokra keresi a választ még akkor is, ha történetesen a régmúltba nyúl vissza. Bs most vessük fel a kérdést — amely már nem, vagy nemcsak színházi dolgokra keresi a választ: mi érdekli, mi izgatja ma a szlovákiai magyar köztudatot? A közéleti kérdések? Ha igen, akkor a színházi viágban erre is keresné a feleletet. De nem keresi. Tehát nem is izgatja. Politikai kérdések? Vajon mennyi a látogatója a Gőzfürdőnek, mennyi volna a Szarkofágnak? Munkajellegű kérdések? Mi a helyzet a termelési drámákkal? Ha a Fenoméneket szigorúan véve nem is sorolhatnánk ide, mégis szólunk róla: 7 alkalommal tudtuk színre vinni. Az Egy igaz ember sem dicsekedhet nagy közönségsikerrel, még akkor sem, ha szakmai körökben elismerést kapott. Ha elmélyedünk a kérdések taglalásában és elemzésében, nagy vonalakban oda jutunk, hogy a szlovenszkói magyarságot nem érdeklik a közéleti töltésű drámák — mert nincs közélett tudata. Nem érdeklik a politikai drámák — mert nincs politikai élete. Súlyos, amit kimondtam, de ha szembe akarunk nézni önmagunkkal, akkor óhatatlanul eljutunk idáig. Vessük csak össze az első köztársaságbeli magyar kommunisták részvételét a közélet alakításában, formálásában a mai helyzettel: vajon melyik időről mondhatjuk el, hogy a csehszlovákiai magyarság tevőlegesen részt vállalt a közélet irányításában

— vagy csak masszaként gyúródott „arcnélküli szobrok”-ká. De hát ez már megint nem színház és színházkultúra — csak egy halvány vetülete annak, amit úgy is nevezhetnénk: társadalmi közérzet. Ám akkor már köze van a színházhoz is, mert rossz közérzettel nem megy színházba az ember.

Generációs váltásról beszél Lengyel Ferenc érdemes művész. Nézzük meg, mi a valóság alapja! A Thália művészeti csoportjától 20 év alatt 2 (kettő!) színész ment nyugdíjba: Gyurkovics Mihály és Kovács József. Generációs váltás tehát nem volt. Hanem volt valami más: az együttesen belüli nyugtalanság, marakodás egész a tettlegességig. A kiváltó okokat már említettem, de nem árt még egyszer rámutatni: az elmaradt sikerélmény, a fizetések befagyasztása, a szakmai előrelépés hiánya — és nem utolsósorban az emberi hiúság mint negatív tényező [kinek tapsolt többet a közönség, ki pimaszko- dott bele a másik poénjába, ki az együttes eszmei irányítója — sorolhatnám még tovább is mindazokat a bajokat, tipikus társadalmi betegségeket, amelyek utol szokták érni a magára hagyott közösségeket, csoportokat (lásd: az emigrációban élt magyar kommunisták viselkedésszindrómáit)]. Nem azért hagyta el a Tháliát Csendes László, mert kilátástalan volt a helyzete — mint Lengyel Ferenc mondja —, hanem azért, mert